A futballhuligánokkal és más szélsőséges elemekkel kiegészült csürhe hősies rohammal kidöntötte a temető bejáratát záró székelykaput, sárral és kővel képen dobálta a Miatyánkot szavaló, a temetőt békés élőlánccal védő magyar civileket, majd a temető elfoglalása után egy pópa felszentelte a pár hete, az éjszaka leple alatt – illegálisan – telepített betonkereszteket, amelyekkel a nemlétező román sírokat akarták pótolni.
Az agresszió, ugyanúgy, mint száz éve, rárontott a birtokát védelmező, békében élő népre. Az eset világosan demonstrálja: Trianon szelleme ma is él. A történet majd’ 150 éves (az előzményekkel együtt): az az állam, amely nem tudja saját dolgait, birtokát rendben tartani, a másik rendben tartott birtokának elbitorlásában keresi problémáira a megoldást. Ez a politika emészti fel száz éve Romániát: az etnikailag homogén román nemzetállam ideája a problémák megoldása helyett leuralásra ösztönzi a hatalmon lévőket. A hősi (eroic) Románia pedig, amely ezzel akarja saját létjogosultságát igazolni, keresi és nem találja dicső múltját, ezért újabb és újabb elbirtoklással akarja pótolni a románok hősi történetét. Így lesz román a felfogásukban Mátyás király, kerülnek a főterekre kézilabdapálya-méretű román zászlók, Romulus- és Remus-szobrok, és jut el olyan helyekre Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) főtéri szobor formájában, ahová az alatt az egy év alatt, míg feldúlta, rabolta, fosztogatta Erdélyt, és kikiáltotta magát erdélyi fejedelemnek, nem jutott el.