Hosszú évek díjazott alkotásait vizsgálva nagyjából be lehet lőni, mit szeret, mit értékel igazán az Amerikai Filmakadémia tagsága. Az üzenet mindenesetre ne legyen túl elvont, de azért ne is legyen szájbarágósan egyszerű. A főhős karakterénél pedig előnyös, ha az kisebbségi helyzetű és/vagy hátrányból induló. Vagy esetleg nem igazán az, de az alkotók ilyennek kívánják láttatni. A képlet nyilván összetettebb ennél, azonban ezek az elemek rendre tetten érhetők. Idén sem volt ez másképp.
Az Oscar-szobrokat megítélő népes testületnek egyébként számos magyar tagja van. Egyebek közt az örömünkre díjazottak vagy a neves elismerésre legalább jelölt filmrendezőink, de a Saul fia készítői közül például többen is. Ezen felül neves producerek is szavazati joggal rendelkeznek – így volt ez a nemrég elhunyt Andy Vajnával is. E mára több mint hatezer fősre bővült grémium (és persze a közvélemény) meggyőzéséért a gyártók és főként az amerikai forgalmazás jogát megszerző cégek évről évre nagy reklámhadjáratokat folytatnak. A Saul fia esetében az igencsak tőkeerős Sony Pictures tette ismertté a kiváló alkotást, s ezzel ráirányította a figyelmet az utóbbi években többször is Oscar-esélyes magyar filmezésre.
Persze senki nem állítja, hogy az ítészeket – akik többnyire maguk is érzékeny művészek, vélhetően nem a legkisebb egóval – kézivezérléssel befolyásolni lehetne. De azért úgy tűnik, hogy a levegőben rezgő aktuális közhangulatok és trendek valamiképp rájuk is hatnak.
2019.03.01. (XXIII/9)
