Míg az abortusz liberalizálása Nyugaton a ’60-as, ’70-es években, a nőmozgalmak „vívmányaként” valósult meg és jár máig tragikus következményekkel, addig ez nálunk a rendkívüli mértékű háborús erőszak miatt már 1945-ben bekövetkezett. A szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszakról utána, a több évtizedes szovjet megszállás alatt nem volt tanácsos beszélni, miként arról sem, hogy ennek hatására válhatott az abortusz a terhességszabályozás egyik elsődleges eszközévé hazánkban.
Arról, hogy a háborús nemi erőszak pontosan mekkora méreteket ölthetett Magyarországon, nagyon kevés információval rendelkezünk, az elhallgatás mind intézményi, mind személyes szinten egyaránt nagyon erős volt. A dokumentáció kevés: a magyarországi közigazgatás annak idején összeomlott, a szovjet levéltárak pedig máig nem hozzáférhetők. Nem beszélve arról, hogy a háborús traumák közül a nemi erőszak a legnehezebben elbeszélhető, ráadásul az aktuális emlékezetpolitikák által erősen befolyásolt téma – például a hős szovjet felszabadítók képébe egyáltalán nem fértek bele a fosztogató, erőszakoskodó katonák.
A rendszerváltást követően a kettős (német, majd orosz) megszállás teóriájába már jobban illeszkednek ezek a személyes tragédiák, csakhogy az áldozatiság kultusza nem segíti a továbblépést, márpedig az érintettek – a leszármazottaikat is beleértve – leg-inkább felejteni akartak és normális életet élni. A terület kutatása tehát komoly nehézségekbe ütközik – derül ki Pető Andrea történész Elmondani az elmondhatatlant – A nemi erőszak Magyarországon a II. világháború alatt című könyvéből.
2018. 10.31. (XXII /44)
