A kolbász mindenki számára mást jelent: vékonyat, vastagot, csípőset vagy csemegét – ahány ország, vidék, annyi féle. Az eredetét homály fedi, de az anekdoták szerint, mint oly sok dolgot, a csabai kolbászt is Napóleonnak köszönheti a világ. Legalábbis azt, amit Csabaiként ismerünk. Ugyanis a napóleoni háborúk során az angolok blokád alá vették Európa kikötőit, és hiánycikk lett a bors, amellyel akkoriban a kolbászt fűszerezték. Ekkor találhatták ki a csabai mesterek, hogy a helyben megtermelt paprikával helyettesítik a borsot. Bár e történet nincs dokumentumokkal alátámasztva, annyi bizonyos, hogy borsot azóta sem tesznek a kolbászba Csabán, pirospaprikát viszont annál többet, hiszen ez adja meg az egyedi és utánozhatatlan ízt.
„A csabai kolbász nevével a szakirodalomban az 1900-as évektől kezdve találkozhatunk, a település már ekkor híres volt a hentesmesterek által gyártott ínyencségről. A Békés Vármegye című, 1936-ban megjelent monográfia említi, hogy Békéscsaba hírnevét a város húsfeldolgozó iparának köszönheti, hiszen a település ekkor csak egy megálló volt az Arad és Temesvárt összekötő vasút mentén. A kolbász azonban időtlen csemege, a város egyetlen olyan terméke, amely biztos megélhetést nyújt annak, aki elkészíti” – mondja Ancsin Gyula amatőr helytörténész. A két világháború között a hagyományos csabai kolbász virágkorát élte, és olyan népszerű volt, hogy védeni kellett. 1934. november 24-én az Ipartestület Húsipari Szakosztálya a városban készített kolbász városi márkázását kérte a polgármestertől, hogy a békéscsabai húsiparosok régi termékének a hírét mások ne ronthassák. A „hamisítók” ugyanazt az elkészítési módot választották: apróra darált érett sertéshús, majd a négy alapfűszer keveréke ízlés szerint – vagyis nincs hamisítás, csak ugyanaz az elkészítési mód. A kolbász ugyanis mindig más, mert más kéz gyúrja, máshogy füstölik, máshogy érlelik. A második világháború után az államosítás és az azt követő többszöri átszervezés, majd tulajdonosváltás ellenére a csabai kolbász gyártása folyamatos volt, üzemben, gyárban készült ipari technológia segítségével, ami valljuk be, nem a kézi gyártású minőség. 
Miközben sétálva beszélgetünk, a három gyúrási helyszínen már edzenek a csapatok, folyik a pálinka, előkerülnek a titkos adalékok, a húsdarálókat rögzítik, hozzák a rekeszekben a húst, amelyet minden csapat megvett a szervezőktől. Ünnepélyes megnyitó nincs, csak amolyan baráti, még a külügyminiszter Szijjártó Péter sem fut neki nagy ívű beszédnek. Csak a kárpátaljai magyarok melletti szolidaritásra szólítja fel a gyúrókat, és kijelenti, hogy a fesztivál a magyar gasztronómia egyik legkiválóbb rendezvénye, és a lehető legjobb szívvel támogatja, hogy ne csak a csabai kolbász, hanem a Csabai Kolbászfesztivál is hungarikum legyen. Végül egy érzékletes adattal szolgál: tavaly hazánkból 18 113 tonna kolbászt exportáltak, tehát az élelmiszeripar ezen ága kimagaslót nyújt.
2018. 10.26. (XXII /43)
