Doppingbotrányok, fogadási csalások, szexuálisan túlfűtött olimpiai falvak, pornófüggő bajnokok, nemváltó atléták, házastársukat megcsaló, családjukat bántalmazó (akár meggyilkoló) sztársportolók, pedofil és erőszakos edzők – szinte nem telik el hét, hogy a sajtóban ne olvasnánk ilyen és ezekhez hasonló történeteket, amelyek legalábbis kérdéseket vetnek fel azzal a több évezredes alapvetéssel kapcsolatban, miszerint a sport hozzájárul az emberi minőség csiszolásához, az egyén és a közösség morális színvonalának fejlesztéséhez. Tényleg elvárható egy (él)sportolótól, hogy ne csak képességeivel és csúcsteljesítményeivel váltson ki csodálatot a közönségből, hanem a pályán kívül is valódi példakép legyen? Mennyire befolyásolja a pályán kívüli morális magatartás a teljesítményt? Várhatjuk-e még a (profi) sporttól, hogy ne csak szórakoztasson, hanem értékeket is közvetítsen?
Virtus és erény
„Nem tudjátok-é, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. Mindaz pedig, aki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek” – több mint érdekes, hogy a szellemi-erkölcsi kiválóságot hangsúlyozó Pál apostol az ókori stadionfutással példálózik, a görög olimpiai mozgalom olyan értékeire mutatva rá, amelyek a kereszténységben is hangsúlyosak: céltudatosság, önuralom, áldozatvállalás. A különbség persze nyilvánvaló: a görög sportolók nem az örök élet érdekében és nem is feltétlenül belső morális meggyőződésből korlátozták a vágyaikat, hanem a győzelemmel járó (időleges) dicsőségért. De miért ne lehetne a kettőt ötvözni: az önkorlátozást, fegyelmezett életmódot és a szabályok tiszteletét igénylő (él)sportot felhasználni az erkölcsi nevelésben? Ez a megközelítés nemcsak az egyértelműen keresztény alapokon létrehozott oktatási intézményekben vagy keresztény sportegyesületekben nyert teret, hanem a 19. századtól kezdve az egész nyugati kultúrában egyre meghatározóbb eszmény volt az oktatásban és sportban is. Ahogy a modern olimpiai eszme megálmodója, Pierre Coubertin báró fogalmazott négy évvel az első ötkarikás játékok megrendezése előtt, 1892-ben: „A sport életünk fontos részévé válik, amely kiegyensúlyozza azt, fizikailag és szellemileg segíti a gondolkodásunkat, alapvető részeként az ember erkölcsi nevelésére irányuló nemes erőfeszítéseknek. Egy olimpikon új emberi méltóságot nyer azáltal, hogy áldozatokat és erőfeszítéseket vállal. Ha pedig célba ér, a személyisége mintává válik mindannyiunk számára.” Vagy utalhatunk az 1899-ben alapított Ferencvárosi Torna Club jelmondatára: Erkölcs, Erő, Egyetértés.
2018. 06.08. (XXII/23)
