Amikor kilépett a tranzitból, egy szinte zavarba ejtően kedves embert ismerhettem meg személyében. Igazi, visszhangzóan zöngés német akcentussal beszélt angolul, és nyoma sem volt benne a sikeremberek fölényének. Már előzetesen kérte, hogy olyan szállást foglaljunk neki, ami kívül esik a belvárosi forgatagon, mert a fenyegetések miatt évek óta félig illegalitásban él Németországban is. Udo ugyanis könyveiben nemcsak a politikai és a médiaelittel konfrontált, hanem a radikális, hódító iszlámmal is. Ráadásul nem kívülállóként fogalmazta meg éles kritikáját, hanem olyan szakértőként, aki közvetlen közelről ismerte az iszlám világot. Éveken át tudósított muszlim országokból, Afganisztántól Irakon át Szudánig, közvetlen közelről, a helyszínen ismerte meg már a nyolcvanas években azt a világot, amivel Európa az elmúlt években találkozott megrázó módon.
De teljesen hiányzott belőle a magányos igazságkeresőknél időnként tapasztalható paranoia is. Visszavonultan élt feleségével a farmján, egy kicsiny német faluban. Napjait az írás mellett szeretett állatainak, juhoknak, kecskéknek és kacsáknak a gondozása töltötte ki. Udo büszke volt arra, hogy sokszor beteg, elhagyott állatokat hoztak el farmjukra, amelyeket így megmentettek a pusztulástól.
Pedig Udo élete nem mindig volt ilyen visszafogott. Amikor fiatal újságíróként beállt a rendszerbe, minden kapu megnyílt előtte: „Aranyórákat, luxusajándékokat kaptam rendszeresen. Bármilyen luxusútra elmehettem, cserébe azért, hogy pozitív cikkeket írok különböző közel-keleti országokról és uralkodóikról” – mondta a Heteknek. A sikernek azonban ára volt, sok más kollégájához hasonlóan őt is használta a titkosszolgálat. Udo azonban, szinte egyedüliként, őszintén szembenézett ezzel, és miután kilépett a rendszerből, saját magán kezdte a leleplezést: „Csak azután foglalkoztam a kollégáimmal, miután mindezt leírtam magamról. Mindent tudtunk egymásról, hiszen együtt ültünk a repülőgépen az első osztályon, vagy hajóztunk a luxusjachtokon. Ismertük egymás fedősztoriját, ami kifelé szólt az újságolvasóknak, rádióhallgatóknak vagy tévénézőknek. Tudtuk, hogy mit kértek tőlünk az egyik vagy másik konferencián. (…) Még diák voltam a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben a professzorom megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem részt venni egy kurzuson, ami a kelet–nyugati konfliktussal foglalkozik. Elmondta, hogy a program ingyenes, sőt 150 márkát fizetnek annak, aki elvégzi. Fizetik a szállodát, és még napi 20 márka zsebpénzt is kaphatok. Tudta, hogy csóró diák vagyok, ezért a pénzzel igyekezett megnyerni. (…) Végigültem az egész kurzust anélkül, hogy fogalmam lett volna arról, hogy a titkosszolgálat rendezvényén vagyok. A végén azonban megkérdezték, hogy a jövőben, miután elhelyezkedtem valami jó állásban, kész lennék-e együttműködni velük. Igent mondtam nekik, és így kezdődött a történetem” – mondta lapunknak.
2017. 01.20. (XXI/03)
