Justin Trudeau kanadai miniszterelnök szerint Fidel Castro „figyelemre méltó”, „nem mindennapi vezető volt, aki a népét szolgálta”, Jean-Claude Juncker pedig kijelentette, hogy „Fidel Castro halálával a világ elveszített egy embert, aki sokak számára hős volt”. Vlagyimir Putyin is beállt a méltatók sorába, és Raúl Castrónak küldött táviratában kijelentette, hogy „e kiváló államférfi neve joggal tekinthető egy korszak szimbólumának a modern világtörténelemben. (…) Fidel Castro őszinte és megbízható szövetségese volt Oroszországnak”. Ezzel szemben viszont Donald J. Trump, Amerika következő elnöke kijelentette, hogy „Fidel Castro öröksége a kivégzőosztagokkal, a lopással és az elképzelhetetlen szenvedéssel, a szegénységgel és az alapvető emberi jogok tagadásával egyenlő”.
Trump már bejelentette, hogy hiába az Obama-adminisztráció alatti közeledés, nagy valószínűséggel újra bevezeti Kubával szemben a megszüntetett korlátozásokat. Azt is elmondta, hogy a kubai népnek joga van szabadságban és demokráciában élni, ezért valódi változásokat követel.
Maguk a kubaiak között sincs egyértelmű konszenzus azzal kapcsolatosan, hogy Castro ártott vagy használt-e inkább, bár a történelmet tanulmányozók szerint azok, akik a diktátort nagy vezetőnek tartják, a Stockholm-szindróma klasszikus tüneteit produkálják. Az idősebb generáció tagjai egyértelműen kifejezik, hogy nagy hatással volt az éle-tükre, a fiatalok pedig sokkal inkább úgy érzik, mintha hirtelen „kitisztult volna felettük az ég”.
Miamiban, ahol a legnagyobb kubai diaszpóracsoport él, az emberek ünnepelve vonultak az utcára, énekelve és táncolva, a „Cuba libre!” (Kuba szabad) és az „el viejo murio” (az öreg meghalt) szlogeneket kiabálva.
Elmaradt katarzis
A kurzusváltás azonban egyáltalán nem biztos, ugyanis egy tíz évvel ezelőtti súlyos műtét miatt Fidel átadta az ország irányítását testvérének, Raúlnak, aki lényegében ugyanazt a politikai irányt vitte tovább, mint bátyja. Raúl is bejelentette már, hogy 2018-ban átadja a stafétát a fiataloknak, de az általa választott utód is pontosan annyira elkötelezett kommunista, mint elődei. Talán annyi különbséggel, hogy Miguel Diaz-Canel, akit Raúl 2013-ban alelnökké nevezett ki, nyitottabb az internet általános használatának lehetővé tételére, ami jelenleg csak a kiváltságosok számára elérhető.
Raúl hatalomátvétele, amelyre hivatalosan 2008-ban került sor, több szempontból is átmenetinek tekinthető. Gazdasági reformokat vezetett be, enyhítette a polgárokkal szembeni utazási korlátozásokat, és igyekezett az Obamakormányzattal felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Volker Skierka Kuba-szakértő szerint „Raúl átmeneti elnök a régi rendszer és a jövő között, és ebben az értelemben valóban jól is teljesített, mert megőrizte az ország stabilitását”. Sőt, elnöksége alatt Obama elnök és Ferenc pápa is az országba látogatott, amivel azt igyekezett sugallni, hogy Kubában valódi változás zajlik.
Raúl számos politikai foglyot szabadon engedett, és lehetővé tette olyan széles körben ismert rendszerkritikusoknak is a külföldi utazást, mint Rosa María Payá vagy Yoani Sánchez – viszont Kubában a szervezett ellenzék még az ő regnálása alatt is gyakran szenvedett el letartóztatásokat és veréseket.
Az „öreg” halála kapcsán a katarzis nagy valószínűséggel azért is elmarad, mert Fidel utolsó éveiben már nem számított igazi meghatározó személynek a kubai politikában. A kommunista párt újságjában, a Granmában több bíráló hangvételű cikk is megjelent, amelyben Fidel ellenérzéseit fejezte ki az ideológiai enyhülés miatt, viszont ennek semmilyen valódi hatása nem volt, emiatt az amerikai politológusok szerint megdőlt az a tézis, hogy Fidel nélkül megroppant volna a kommunista párt uralma. Európai diplomaták szerint sem számíthatunk nagy változásra a kubai politikában – sokkal nagyobb hatása lehet majd annak, amikor Raúl hal meg, hiszen ő a reformok érdekében kockáztatta a saját pozícióját.
2016. 12. 02. (XX/48)
