hetilap

Schwimmer Zoltán 1915-ben, az első világháború idején született a kárpát-aljai Dolhán. Dolha Munkácstól keletre, a Borzsa folyó partjánál található, történelmét már Mátyás király előtt is jegyezték. Itt harcoltak egymással kurucok és labancok a 18. század elején, majd a szatmári béke után bádogkészítő üzem, papírgyár, szövöde, vasgyár, illetve fűrészüzem segítette a polgári megélhetést.
A nagy­község 1918-ig az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott, 1939-ig Csehszlovákia, 1945-ig Magyarország, 1990-ig a Szovjetunió fennhatósága alá került. Ma Ukrajnához tartozik.
Zsidók már 1768-ban letelepedtek Dolhán, a Teleki grófok birtokán – írja Randolph L. Braham  A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiájában. Az 1880-as években zsinagóga, héder, jesiva épült itt, az első világháború előtt közel 3500 ruszin, német, magyar, szlovák és zsidó lakos élt békében egymás mellett. A nagyközség életét bearanyozta az áldott emlékezetű rabbi, Grünzweig Asher Zelig szolgálata, aki 60 éven át – 1884-től 1944-ig – segítette a közösséget. „Grünzweig rabbi olyannyira kedves ember volt, hogy azt nehéz szavakba illeszteni. Nemcsak zsidókat, hanem mindenkit kitüntetett figyelemmel hallgatott meg, és kérdéseikre nagy szeretettel válaszolt. Aki egyszer találkozott vele, mindent megtett, hogy újra láthassa őt” – mondta lapunknak a 101. évében járó Schwimmer Zoltán, aki részletes kimutatást is készített a dolhai zsidó közösség létszámáról. Eszerint a második világháború előtt 110-re gyarapodott a zsidó családok száma, amely több mint 500 fővel (Braham 531 főt, Schwimmer ennél többet számlált) 10 százalék feletti arányt jelentett az egész lakossághoz képest.
„Dolháról fiatalon Beregszászra kerültem. Hogy miért? Gimnáziumi érettségit kellett szereznem, hogy azután 1936-ban Brnóban, az egyetem orvosi fakultásán folytathassam tanulmányaimat” – emlékezett vissza Schwimmer, aki szerint a két világháború között Csehszlovákiában békességben éltek egymással a különböző nemzetiségek. Brnóban nagyban segítette a diákéletet a „Freitisch” intézménye, amely ingyenesen biztosította az étkezési lehetőséget az egyetemistáknak. Az ingyenes oktatás mellett a cseh kormány évente háromszori vonatjegyet is biztosított a hallgatóknak, hogy hazautazhassanak.
A dolgok az anschlusszal és a Szudéta-vidék 1938-as német megszállásával változtak meg. Majd 1939. március 15-én létrejött a Cseh–Morva Protektorátus, amely teljesen kiszolgáltatta Csehországot a németek számára. „Az SS Brnóban szinte minden zsidó intézményt elfoglalt, a cseh újságok pedig német irányítás alá kerültek. Az egyetemen hatalmas felirat várt minket: Zsidók többé nem látogathatják” – idézte fel Schwimmer Zoltán. Hamarosan levélben is értesítették, hogy ki van rúgva. (Ez az összes egyetem összes zsidó hallgatójával megtörtént.) Brnóban a zsidó üzleteket bezárták, a hatalmas zsinagógát pedig felgyújtották. „A tűzoltók kijöttek ugyan, de a német őrség nem engedte, hogy a lángokat eloltsák. Csak a zsinagógával szomszédos épületek védelméhez járultak hozzá” – tette hozzá. Az ország bezárult az egyetemista fiatalember számára. Útlevelébe bepecsételték, hogy „zsidó”, és sem Nyugatra, sem Magyarországra nem kapott vízumot. Végül csak úgy tudott hazamenni, hogy átszökött a határon.
Dolhát 1939-ben Magyarországhoz csatolták. „Sokkal rosszabb a helyzet, mint az első világháborúban” – figyelmeztette édesapja. Németeket nem látott ugyan, a magyar csendőrök azonban rettegésben tartották a lakosságot. „A magyarok sokkal kegyetlenebbek voltak, mint a csehek, akik megmaradtak normális embereknek. Nem is lehet összehasonlítani őket” – mondta az idős úr. A magyar fennhatóság létrejöttével életbe léptek a magyarországi zsidótörvények, a zsidók üzleteit lefoglalták, a férfiakat munkatáborokba küldték.
Schwimmer Zoltán a hírhedt nagykátai munkatábor 109/8/I-es munkásszázadába került – nagy szerencsével azonban sikerült szabadulnia. (Nagykátáról indult és a keleti fronton végződött például Petschauer Attila kardvívó olimpikonunk vagy éppen Rejtő Jenő végzetes tragédiája.) Schwimmer 1941-ben került vissza szülőfalujába, abban az évben, amikor Magyarország hadat üzent a Szovjet­uniónak. Ebben az időben a zsidóknak igazolniuk kellett magyar állampolgárságukat, máskülönben deportálták őket. Zoltán ott segített, ahol tudott, és ideiglenes tartózkodási engedélyeket szerzett a szükségben lévők számára.
1942 elején újabb munkatábor következett, ezúttal Vácott.  Innen a németek által elfoglalt szovjet területekre szállították őket, front mögötti munkálatok elvégzésére. Miután a századukat áthelyezték, Schwimmer Zoltán ismét azon szerencsések között volt, akik hazamehettek 1944 tavaszán. A „szabadság” azonban meglehetősen rövidre sikeredett, mert április közepén elkezdődött a dolhai zsidók összegyűjtése, majd a beregszászi gettóba szállítása. „Összesen három település zsidó lakosságát zsúfolták itt össze” – mondta az egykori szemtanú. Magyar csendőrök intézték mind a zsidók összegyűjtését, mind a deportálásukat: május 15-én az egész gettót „mint a juhokat, némán” terelték a vagonokba. Senki nem tudta, hova szállítják őket. Három nap gyötrelmes utazást követően a dolhai zsidó lakosság többsége egyenesen Auschwitz gázkamráiba került. Csak azok menekültek meg, akiket a németek munkára alkalmasnak találtak, mint például Schwimmert, akit társaival a wolfsbergi koncentrációs táborba szállítottak. Ott nem a gázkamra, hanem az éhség és a tífusz tizedelte őket. A munka, amely még egy jól táplált ember számára is megerőltető volt, napkeltétől napnyugtáig tartott. „Több száz kilós, öt-hét méteres vasúti síneket kellett cipelnünk, a hegy aljáról a hegy tetejére. Máskor árkot ástunk, súlyos köveket pakoltunk, földet talicskáztunk. Ellátmányként reggelente egy feketekávét kaptunk, és kétnaponta járt egy vekni kenyér negyed része. Ebédre alkalmanként egy tál üres leves járt, vacsorára pedig karalábé- vagy krumplileves, néha egy kis darab sajttal vagy lekvárral” – mondta Schwimmer Zoltán. A szovjetek előrenyomulása miatt a front Wolfsberghez közeledett, így 1945 februárjában kiürítették a tábort. „Két hét halálmenet” után érkeztek meg Bergen-Belsenbe, amelyet
végül április 15-én szabadítottak fel az angolok (lásd keretes írásunkat).
A túlélők (Schwimmer szerint mintegy 50-en, Braham szerint 90-en) Dolhára érkezve szerették volna újraindítani a közösségi életet, a szovjet hatóságok azonban megakadályozták őket ebben.  Többségük más országokban telepedett le – Schwimmer Zoltán 1948-ban emigrált az Egyesült Államokba, ahol Sidney Schwimmer néven kezdett új életet. Arra a kérdésre, minek köszönheti a sorozatos megmenekülését, így válaszolt: „Szerencsésnek mondhatom maga, a Mindenható jó volt hozzám. Sokat jelentett az is, hogy több nyelven tudtam kommunikálni: magyarul, csehül, oroszul, németül és lengyelül is értettem valamit.”
Schwimmer Zoltán és felesége, Ágnes nyolc éve költöztek Izraelbe, Netanyába. Két lány, hat uno­ka, tizenhárom dédunoka veszi őket körül. Dolhán ma már egyet­len zsidó sem él, mementóként pedig csak a zsidó temető érintetlen sírfeliratai tanúskodnak a vészkorszak előtti zsidó közösség egykor virágzó életéről.

Kés karóráért

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek