A túlélők nem adnak átfogó leírást a munkatáborról, az Arbeitslager viszonyairól, inkább csak néhány epizódot, mindenekelőtt a szelekciót, illetve a förtelmes étkezést és a rettenetes elhelyezési viszonyokat idézik fel. A visszaemlékezések és utólag írt naplók töredékesen mutatják csak be a különböző kategóriába tartozó foglyok közötti kapcsolatot, a kényszermunkát. Alig esik szó bennük a tábor szervezetéről, a „munkával való megsemmisítés” pokoli mechanizmusáról, arról, hogy régebbi foglyok gátlástalanul terrorizálták, halálba hajszolták az újonnan érkezetteket.
Ha Auschwitz kerül szóba, mindenek-előtt a szelekcióra, a gázkamrákra és a krematóriumra asszociálunk, ugyanakkor keveset tudunk a nyilvántartásba vett, tetoválással ellátott foglyok „mindennapi életéről”. A Vernichtsungslager ritka túlélőinek visszaemlékezései is többnyire a borzalmas, sokkoló részleteket emelik ki. Főként a történelemben példátlan „nagyüzemi gyilkolás” érdekli a közönséget, erről szól az idei Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját elnyert magyar játékfilm, Nemes Jeles László Saul fia című alkotása is. Pedig a szelekción kívül, melynek funkcióját a foglyok a táborrendszer lényegéből fakadóan csak utólag érthették meg, a „halálgyár” működését saját szemükkel nem láthatták. (A gázkamráknál és krematóriumoknál dolgozó Sonderkommando tagjait a SS időről időre kivégeztette, hogy ne maradjon tanúja a tömeggyilkosságoknak.)
Mindeddig hiányzott egy olyan, szociográfikus jellegű memoár Auschwitzról, mely egy magyar identitású fogoly szemszögéből mutatja be a hírhedt kényszermunkatábor emberi viszonyait, szervezetét. Nicolas Roth (Róth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései című műve az első, mely mind terjedelmében, mind pedig a szemléletében újszerű, s jóval többet nyújt az eddigi visszaemlékezéseknél. A mű eredetileg franciául íródott, Párizsban jelent meg 2011-ben, Avoir 16 ans a Auschwitz – memoire d’un Juif hongrois címmel, és nem keltett feltűnést. Ez nem meglepő, minthogy megértéséhez mélyen és alaposan ismerni kell a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelmet, ami nem várható el a francia olvasóktól.
Róth Miklós könyvében arról a világról, olyan eseményekről számol be, melyeket más forrásokból is ismerünk. Leírja megérkezését Auschwitzba, a szelekciót, a barakkokat, a rabok közötti hierarchiát, a cigánytábort, a Lodzból (Littmanstadt) deportált fiatal zsidók érkezését, munkáját a DAW (Német Felszerelésgyártó Művek Kft) auschwitzi üzemében, az augusztus huszadikai amerikai légitámadást. De nem elégszik meg a tények felsorolásával. Eddig nem ismert képet rajzol a tábor belső kapcsolatairól, különböző munkahelyeiről, küzdelméről, hogy viszonylag elfogadható szinten táplálkozzon és ruházkodjon. Könyvében emberi sorsokat, jellemző helyzeteket mutat be. Hiteles portrét rajzol arról a három, nála alig valamivel idősebb fiúról, akivel együtt dolgozott és lakott, akikkel életre-halálra szóló szövetséget kötött. Helyszíneket, kapcsolatrendszereket, sorsokat jelenít meg, hihetetlen emlékezőtehetsége, melyet kutatómunkával frissített fel, úgy rekonstruálja a holokauszt világát, ahogy előtte senki. Tudomásom szerint a munkatábori szelekció jelenetét senki nem írta le hozzá hasonlóan.
„Mentünk, követve a foglyok menetoszlopát. Borzongtunk az októberi éjszaka hidegétől, a gyomrunk fájdalmasan üres volt, az éhség mardosott, gyötört. Mind jobban eltompultunk, kimerültünk. Reggel hat óra óta talpon voltunk, pihenő nélkül, még a déli leves adagot is állva, sietve nyeltük le. Tovább mentünk előre, tántorogva, már semmire sem gondoltunk. Már semmit sem láttunk. Bizonyos ideig előre mentünk a tábor főutcáján. Meddig? Nem tudom. Homályosan emlékszem rá, hogy minden irányban körbejártuk a tábort.
Azt akarták, hogy érkezzünk meg valahová, de nem tudni, hová. Pihenni. Lefeküdni. A fej üres, képtelen értelmesen gondolkodni. Erőnk végén járó gépek voltunk, elhasználtak, minden iránt közönyösek. ’Halt!’ Váratlanul megálltunk az éjszakában, a szögesdrótok reflektorai által megvilágított táborban. Megpróbáltam kivenni, hogy a tábor melyik oldalán lehetünk. Ez nem volt nehéz… A kettes blokk mögött voltunk, annál az épületnél, melyben akkor szállásoltak el, amikor Birkenauból megérkeztünk Auschwitz I-be. Néhány tucat méterre álltunk a tizenkettes blokktól, ahonnan elindultunk. Miért tettünk meg ekkora utat?
Körülvettek a tábor fejesei és az SS-ek. Ordították a parancsot:
– Mindenki levetkőzik! Meztelenre! A cipőket őrizzék meg a lábuknál! Los! Los!
Az elsők egy nyitott ajtó felé mentek, néhány kápó szitkozódása közepette. Rajtam volt a sor. Az ajtón belépve felismertem, hol vagyok. Az első és második blokk között lévő fürdőbarakkban. A hatalmas zuhanyozó ki volt világítva. Az előttem lévőket követve előre futottam, kiabálások és ordítások kíséretében.
Majd lépegettem, ügyetlenül a hónom alá szorítva a ruhámat és a fapapucsomat. Néhány lépésre nagy, meztelen, sovány, csontos testű fogoly haladt előttem, imbolygott. A terem másik végéig ment, megközelítette a kifelé nyíló ajtót, ahol két feketébe öltözött, sárga Feuerwehr karszalagot viselő tűzoltó fogta közre. Az előttem járó sovány alak hirtelen megállt. Egy SS közeledett: ő volt Kaduk. Botot tartott a kezében, amit a végénél fogott. Előre nyújtotta, görbe végével megragadta a foglyot, a nyakánál fogva. Egy asztal és a többi SS felé vonszolta. Hirtelen felismertem az alakot, aki néhány másodperce még előttem volt. Ő volt a szászrégeni kereskedő, a borárus… Átmentem az előttem kinyíló ajtón, és a néhány méterre található tizenkettes blokk felé futottam.
Rögtön megtaláltam a többieket, a barátaimat. Megértettük: szelekción mentünk keresztül. A ránk tetovált számok egyike sem szerepelt az SS-ek listáján. De a továbbiakban nem beszéltünk arról, ami ezen az éjszakán történt velünk. Összetört bennünket a fáradtság, megsemmisültünk, az agyunk megbénult.
Másnap, alighogy a nap végére értünk, megtudtuk, hogy kiket szelektáltak ki a közvetlen környezetünkből. Tudtuk, hogy ez mit jelent, de nem voltunk hajlandók felfogni, végiggondolni, elfogadni a valóságot, mely meghaladta a képzeletünket.”
Az auschwitzi munkatáborban 1944 szeptemberében lezajlott szelekció vezetője az 1965-ös frankfurti per életfogytiglani börtönre ítélt fővádlottja, Oswald Kaduk volt. Róth Miklós nemcsak a brutális SS-tiszt személyét azonosította, de a barakkot és a helyzetet is pontosan megörökítette, ahol a szelekció zajlott. Előzőleg bemutatja az egyik áldozatot, az erős fizikumú, de energiáival rosszul gazdálkodó, a viszonyokhoz alkalmazkodni képtelen szászrégeni borkereskedőt. Amivel emberi dimenzióba helyezi, átélhetővé teszi mindazt, amin keresztülment.
Auschwitz nemcsak az ott elkövetett tömeggyilkossággal, a magyar gazdaság és kultúra jelentős részét megteremtő polgárok tömegének elpusztításával írta be magát a történelmünkbe. A kollektív tragédia katasztrofális hatása szerteágazó és maradandó volt. Az 1944. március 19-e után a megszálló német csapatok együttműködésre kényszerítették az államapparátust, országos és helyi szintű politikusokat, a szakmai és társadalmi szervezetek vezetőségét és tagságát, több százezer vasutast, rendőrt, csendőrt, tisztviselőt, fuvarost, egészségügyi dolgozót stb. Ezzel a nácik és hazai cinkosaik az Adolf Eichmann és Endre László irányításával végzett deportálás mérhetetlen bűnét „szétterítették” a magyar társadalmon. Ami hozzájárult a felszabadulás után bekövetkezett politikai fordulathoz, előkészítette az egypártrendszert és a „népi demokráciát”.
Sajátos módon már a felszabadulás előtt Dachauban eltért a nyitott vagonban átszállított foglyok véleménye a háborús vereségért és a tragédiáért viselt felelősségről, illetve a jövőről. Vitáik előre vetítették Magyarország későbbi „kényszerpályáját”. Róth Miklós nem foglalt állást, mert nyilvánvaló volt számára, hogy ha túléli a tábort, életben maradt testvéreihez utazik Franciaországba, nem megy vissza Debrecenbe. Emlékezetes beszámolót nyújt a holokauszt utolsó stációjáról, majd a felszabadulásról. És a visszaemlékezése itt még nem ér véget: felidézi, hogy 1946 februárjában több menekülttáboron keresztül, végül Rómán át jutott el Párizsba, miután nem győzte kivárni, amíg megkapja a bevándorló vízumot Palesztinába, ahol szintén egy bátyja várta.
Az 1928-ban született Róth Miklós azért volt olyan kiváló megfigyelő, mert a családja művelt és tájékozott, ő maga pedig eredendően kíváncsi volt, nyitott a világra. Ez tette lehetővé, hogy viszonylag hamar kiismerje magát a láger addig elképzelhetetlen körülményei között. Kiváló alkalmazkodó képességéhez és fizikai adottságaihoz társult az erős vágy, hogy viszont akarta látni a testvéreit. Bár Auschwitzba való érkezésük után, a szelekció során tisztes szabómester apját, anyját és fogyatékos nővérét nyomban a gázkamrába küldték, maradtak közeli családtagjai, akikkel találkozni akart. Tisztában volt vele, hogy a deportálását követően, de már azt megelőzően is, példátlan események részese, melyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket közvetlenül a felszabadulás előtt Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá. Évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a kilencvenes évek elején kezdett hozzá könyve megírásához. Miután nyugdíjba vonult, és eladta a kisszériás esőkabátokat tervező és gyártó párizsi cégét és szalonját, csak amikor felhagyott a minden idejét igénybe vevő munkával, jutott eszébe, hogy családtagjai sürgetésére, régtől őrizgetett jegyzetei alapján megírja az emlékeit.
Úgy gondolom, hogy ha a magyar oktatási rendszerben végre helyet kap a holokauszt oktatása, azt mind irodalomból, mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre kell építeni. Irodalomból Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni, ahogy ez már egyes középiskolákban el is kezdődött. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, a Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb.
2015. 05. 29. (XIX/22)
