hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Auschwitz, magyar szemmel
Egy tinédzser fiú emlékei fél évszázad távlatából

2015. 06. 05.
1944 április vége és július közepe között mintegy 436 ezer magyar állampolgárságú zsidót deportáltak Auschwitzba. Közülük a becslések szerint mintegy húsz-huszonöt százalék ment át a szelekción, vagyis vették őket munkaképes fogolyként nyilvántartásba. Ennek a létszámnak legföljebb a tíz százaléka élte túl a holokausztot, aminek az esélye a háború végén kissé növekedett. A túlélők között viszonylag nagy számban voltak, és vannak még ma is magyarok. Mégis, csak aránylag kevés, és kis terjedelmű visszaemlékezés foglalkozik azzal, amit a magyar zsidók Auschwitzban átéltek.

A túlélők nem adnak átfogó leírást a munkatáborról, az Arbeitslager viszonyairól, inkább csak néhány epizódot, mindenekelőtt a szelekciót, illetve a förtelmes étkezést és a rettenetes elhelyezési viszonyokat idézik fel. A visszaemlékezések és utólag írt naplók töredékesen mutatják csak be a különböző kategóriába tartozó foglyok közötti kapcsolatot, a kényszermunkát. Alig esik szó bennük a tábor szervezetéről, a „munkával való megsemmisítés” pokoli mechanizmusáról, arról, hogy régebbi foglyok gátlástalanul terrorizálták, halálba hajszolták az újonnan érkezetteket.
Ha Auschwitz kerül szóba, mindenek-előtt a szelekcióra, a gázkamrákra és a krematóriumra asszociálunk, ugyanakkor keveset tudunk a nyilvántartásba vett, tetoválással ellátott foglyok „mindennapi életéről”. A Vernichtsungslager ritka túlélőinek visszaemlékezései is többnyire a borzalmas, sokkoló részleteket emelik ki. Főként a történelemben példátlan „nagyüzemi gyilkolás” érdekli a közönséget, erről szól az idei Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját elnyert magyar játékfilm, Nemes Jeles László Saul fia című alkotása is. Pedig a szelekción kívül, melynek funkcióját a foglyok a táborrendszer lényegéből fakadóan csak utólag érthették meg, a „halálgyár” működését saját szemükkel nem láthatták. (A gázkamráknál és krematóriumoknál dolgozó Sonderkommando tagjait a SS időről időre kivégeztette, hogy ne maradjon tanúja a tömeggyilkosságoknak.)
Mindeddig hiányzott egy olyan, szociográfikus jellegű memoár Auschwitzról, mely egy magyar identitású fogoly szemszögéből mutatja be a hírhedt kényszermunkatábor emberi viszonyait, szervezetét. Nicolas Roth (Róth Miklós) Tizenhat évesen Auschwitzban – Egy debreceni zsidó visszaemlékezései című műve az első, mely mind terjedelmében, mind pedig a szemléletében újszerű, s jóval többet nyújt az eddigi visszaemlékezéseknél. A mű eredetileg franciául íródott, Párizsban jelent meg 2011-ben, Avoir 16 ans a Auschwitz – memoire d’un Juif hongrois címmel, és nem keltett feltűnést. Ez nem meglepő, minthogy megértéséhez mélyen és alaposan ismerni kell a tizenkilencedik és huszadik századi magyar történelmet, ami nem várható el a francia olvasóktól.
Róth Miklós könyvében arról a világról, olyan eseményekről számol be, melyeket más forrásokból is ismerünk. Leírja megérkezését Auschwitzba, a szelekciót, a barakkokat, a rabok közötti hierarchiát, a cigánytábort, a Lodzból (Littmanstadt) deportált fiatal zsidók érkezését, munkáját a DAW (Német Felszerelésgyártó Művek Kft) auschwitzi üzemében, az augusztus huszadikai amerikai légitámadást. De nem elégszik meg a tények felsorolásával. Eddig nem ismert képet rajzol a tábor belső kapcsolatairól, különböző munkahelyeiről, küzdelméről, hogy viszonylag elfogadható szinten táplálkozzon és ruházkodjon. Könyvében emberi sorsokat, jellemző helyzeteket mutat be. Hiteles portrét rajzol arról a három, nála alig valamivel idősebb fiúról, akivel együtt dolgozott és lakott, akikkel életre-halálra szóló szövetséget kötött. Helyszíneket, kapcsolatrendszereket, sorsokat jelenít meg, hihetetlen emlékezőtehetsége, melyet kutatómunkával frissített fel, úgy rekonstruálja a holokauszt világát, ahogy előtte senki. Tudomásom szerint a munkatábori szelekció jelenetét senki nem írta le hozzá hasonlóan.
„Mentünk, követve a foglyok menetoszlopát. Borzongtunk az októberi éjszaka hidegétől, a gyomrunk fájdalmasan üres volt, az éhség mardosott, gyötört. Mind jobban eltompultunk, kimerültünk. Reggel hat óra óta talpon voltunk, pihenő nélkül, még a déli leves adagot is állva, sietve nyeltük le. Tovább mentünk előre, tántorogva, már semmire sem gondoltunk. Már semmit sem láttunk. Bizonyos ideig előre mentünk a tábor főutcáján. Meddig? Nem tudom. Homályosan emlékszem rá, hogy minden irányban körbejártuk a tábort.
Azt akarták, hogy érkezzünk meg valahová, de nem tudni, hová. Pihenni. Lefeküdni. A fej üres, képtelen értelmesen gondolkodni. Erőnk végén járó gépek voltunk, elhasználtak, minden iránt közönyösek. ’Halt!’ Váratlanul megálltunk az éjszakában, a szögesdrótok reflektorai által megvilágított táborban. Megpróbáltam kivenni, hogy a tábor melyik oldalán lehetünk. Ez nem volt nehéz… A kettes blokk mögött voltunk, annál az épületnél, melyben akkor szállásoltak el, amikor Birkenauból megérkeztünk Auschwitz I-be. Néhány tucat méterre álltunk a tizenkettes blokktól, ahonnan elindultunk. Miért tettünk meg ekkora utat?
Körülvettek a tábor fejesei és az SS-ek. Ordították a parancsot:
– Mindenki levetkőzik! Meztelenre! A cipőket őrizzék meg  a lábuknál! Los! Los!
Az elsők egy nyitott ajtó felé mentek, néhány kápó szitkozódása közepette. Rajtam volt a sor. Az ajtón belépve felismertem, hol vagyok. Az első és második blokk között lévő fürdőbarakkban. A hatalmas zuhanyozó ki volt világítva. Az előttem lévőket követve előre futottam, kiabálások és ordítások kíséretében.
Majd lépegettem, ügyetlenül a hónom alá szorítva a ruhámat és a fapapucsomat. Néhány lépésre nagy, meztelen, sovány, csontos testű fogoly haladt előttem, imbolygott. A terem másik végéig ment, megközelítette a kifelé nyíló ajtót, ahol két feketébe öltözött, sárga Feuerwehr karszalagot viselő tűzoltó fogta közre. Az előttem járó sovány alak hirtelen megállt. Egy SS közeledett: ő volt Kaduk. Botot tartott a kezében, amit a végénél fogott. Előre nyújtotta, görbe végével megragadta a foglyot, a nyakánál fogva. Egy asztal és a többi SS felé vonszolta. Hirtelen felismertem az alakot, aki néhány másodperce még előttem volt. Ő volt a szászrégeni kereskedő, a borárus… Átmentem az előttem kinyíló ajtón, és a néhány méterre található tizenkettes blokk felé futottam.
Rögtön megtaláltam a többieket, a barátaimat. Megértettük: szelekción mentünk keresztül. A ránk tetovált számok egyike sem szerepelt az SS-ek listáján. De a továbbiakban nem beszéltünk arról, ami ezen az éjszakán történt velünk. Összetört bennünket a fáradtság, megsemmisültünk, az agyunk megbénult.
Másnap, alighogy a nap végére értünk, megtudtuk, hogy kiket szelektáltak ki a közvetlen környezetünkből. Tudtuk, hogy ez mit jelent, de nem voltunk hajlandók felfogni, végiggondolni, elfogadni a valóságot, mely meghaladta a képzeletünket.”

Az auschwitzi munkatáborban 1944 szeptemberében lezajlott szelekció vezetője az 1965-ös frankfurti per életfogytiglani börtönre ítélt fővádlottja, Oswald Kaduk volt. Róth Miklós nemcsak a brutális SS-tiszt személyét azonosította, de a barakkot és a helyzetet is pontosan megörökítette, ahol a szelekció zajlott. Előzőleg bemutatja az egyik áldozatot, az erős fizikumú, de energiáival rosszul gazdálkodó, a viszonyokhoz alkalmazkodni képtelen szászrégeni borkereskedőt. Amivel emberi dimenzióba helyezi, átélhetővé teszi mindazt, amin keresztülment.
Auschwitz nemcsak az ott elkövetett tömeggyilkossággal, a magyar gazdaság és kultúra jelentős részét megteremtő polgárok tömegének elpusztításával írta be magát a történelmünkbe. A kollektív tragédia katasztrofális hatása szerteágazó és maradandó volt. Az 1944. március 19-e után a megszálló német csapatok együttműködésre kényszerítették az államapparátust, országos és helyi szintű politikusokat, a szakmai és társadalmi szervezetek vezetőségét és tagságát, több százezer vasutast, rendőrt, csendőrt, tisztviselőt, fuvarost, egészségügyi dolgozót stb. Ezzel a nácik és hazai cinkosaik az Adolf Eichmann és Endre László irányításával végzett deportálás mérhetetlen bűnét „szétterítették” a magyar társadalmon. Ami hozzájárult a felszabadulás után bekövetkezett politikai fordulathoz, előkészítette az egypártrendszert és a „népi demokráciát”.
Sajátos módon már a felszabadulás előtt Dachauban eltért a nyitott vagonban átszállított foglyok véleménye a háborús vereségért és a tragédiáért viselt felelősségről, illetve a jövőről. Vitáik előre vetítették Magyarország későbbi „kényszerpályáját”. Róth Miklós nem foglalt állást, mert nyilvánvaló volt számára, hogy ha túléli a tábort, életben maradt testvéreihez utazik Franciaországba, nem megy vissza Debrecenbe. Emlékezetes beszámolót nyújt a holokauszt utolsó stációjáról, majd a felszabadulásról. És a visszaemlékezése itt még nem ér véget: felidézi, hogy 1946 februárjában több menekülttáboron keresztül, végül Rómán át jutott el Párizsba, miután nem győzte kivárni, amíg megkapja a bevándorló vízumot Palesztinába, ahol szintén egy bátyja várta.
Az 1928-ban született Róth Miklós azért volt olyan kiváló megfigyelő, mert a családja művelt és tájékozott, ő maga pedig eredendően kíváncsi volt, nyitott a világra. Ez tette lehetővé, hogy viszonylag hamar kiismerje magát a láger addig elképzelhetetlen körülményei között. Kiváló alkalmazkodó képességéhez és fizikai adottságaihoz társult az erős vágy, hogy viszont akarta látni a testvéreit. Bár Auschwitzba való érkezésük után, a szelekció során tisztes szabómester apját, anyját és fogyatékos nővérét nyomban a gázkamrába küldték, maradtak közeli családtagjai, akikkel találkozni akart. Tisztában volt vele, hogy a deportálását követően, de már azt megelőzően is, példátlan események részese, melyeket meg kell örökítenie. Ezért készített jegyzeteket  közvetlenül a felszabadulás előtt Dachauban, amikor először alkalma nyílt rá. Évtizedeken át őrizgette feljegyzéseit, gyűjtögette az információkat Auschwitzról, volt fogolytársairól és a debreceni zsidókról, és csak a kilencvenes évek elején kezdett hozzá könyve megírásához. Miután nyugdíjba vonult, és eladta a kisszériás esőkabátokat tervező és gyártó párizsi cégét és szalonját,  csak amikor felhagyott a minden idejét igénybe vevő munkával, jutott eszébe, hogy családtagjai sürgetésére, régtől őrizgetett jegyzetei alapján megírja az emlékeit.
Úgy gondolom, hogy ha a magyar oktatási rendszerben végre helyet kap a holokauszt oktatása, azt mind irodalomból,  mind pedig a történelemből egy-egy alapszövegre kell építeni. Irodalomból Kertész Imre Sorstalanság című regényét kell elemezni, ahogy ez már egyes középiskolákban el is kezdődött. Történelemből viszont egy volt deportált visszaemlékezése keltheti fel a fiatalok érdeklődését. Utóbbi „műfajban”, ehhez kétség sem fér, a Róth Miklós könyve messze a legjobb és a legfontosabb.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!