Az aranypántok arra utalnak, mit jelent egyszerre cigánynak és magyarnak lenni ebben az országban. Az egyik pánt – értelemszerűen – a magyarságot, a másik pánt a cigány nemzetiséget jelöli. A díj Péli Tamás roma festőművésznek állít emléket, s olyan hétköznapi hősöket állít a figyelem középpontjába, akik mindennapos tevékenységük során sokat tesznek a romák megsegítéséért, a hátrányos helyzetből való kiemelkedésükért.
Katona István háttere azonban nem feltétlenül nevezhető hátrányosnak, hiszen szülei az átlagos roma családoknál jobb életszínvonalat tudtak biztosítani számára. István Sárospatak belvárosában nőtt fel, ahol édesapja kőművesként is boldogult, piacozással, kereskedéssel azonban nagyobb jövedelemre tudtak szert tenni. „Szüleim arra ösztönöztek bennünket, vagyis engem és a nővéremet, hogy mindenképpen tanuljunk, képezzük magunkat. Azt akarták, hogy mi könnyebben boldoguljunk az életben, mint ők” – mondja. S noha kiváló eredményeivel, kitűnő bizonyítványaival nővére példaképnek számított (jelenleg ő diplomás szakemberként az egészségügyben dolgozik), István általános iskolás eredményei, amelyek alig érték el a közepest, kevesebb lelkesedésre adtak okot. A fiút jobban érdekelte az az „életpályamodell”, amelyet maffiózó ismerősei ígértek a számára: pénz, csillogás, autók, nők, e világ örömei. S mivel ezen a „pályán” verekedni is tudni kell, István olyan küzdősportokban is megpróbálta magát mint a karate, a kungfu vagy a thaiboksz. Családjával rendszeresen jártak templomba és a római katolikus szentségekben is részesültek, a fiatalember mégis alig várta, hogy betöltse a 18. életévét és maffiózó barátai útjára lépjen. „Fiatal tinédzserként sokat voltam velük diszkókban és az éjszakai életben. Ennek azonban vége lett akkor, amikor az édesanyám súlyosan megbetegedett” – mondja István, akinek családja mindig összetartó volt. Amikor a magatehetetlen édesanyjuk agykeringési zavarokkal kórházba került, a családtagok nagy lelki törésként élték át a fájdalmat. Állapota olyan súlyos volt, hogy az orvosok már lemondtak róla. Ekkor jutottak eszükbe azok a szomszédok, akik egy kis keresztény gyülekezetbe jártak, és rendszeresen beszéltek nekik a hitükről. „Ők, vagyis Sütő György és felesége, teljesen másképp voltak hívők, mint mi. A mi hitünkben a templom, a szobrok, a Szűzanya és ehhez hasonlók játszottak főszerepet, az övékében meg a Biblia. Nem nagyon tudtuk elfogadni az ő nézőpontjukat, de amikor meglátogatták édesanyámat a kórházban, anyukám arra kérte őket, hogy imádkozzanak érte – emlékezik vissza István. – Mi csak betanult imákat ismertünk, de ez a házaspár a saját szavaival járt közben édesanyámért. Egyszerű, de hatásos ima volt, s anyukámat olyan mélyen megérintette, hogy elsírta magát” – folytatja. S miután a házaspár elhagyta a kórházat, édesanyjuk olyat tudott tenni, amire előtte nem volt képes: segítség nélkül kiment a mosdóba, hogy lemossa a könnyeit.
Anyukája azóta is jól van, a család pedig nagy nyitottsággal ment el abba a kis sárospataki gyülekezetbe, ahová a szomszédjuk is tartozott. „Olyan légkör fogadott bennünket, mint amilyet eddig sem a templomokban, sem másutt nem tapasztaltunk. Furcsa volt, hogy az emberek önfeledten, felszabadulva örvendenek, és olyan vonzóak, olyan jó a kisugárzásuk, hogy én is hozzájuk hasonló szerettem volna lenni” – vallja meg István, aki a sárospataki kis csoport után a nyíregyházi Hit Gyülekezetébe is eljutott, ahol Virga Miklós lelkész szolgál.
2015. 04. 24. (XIX/17)
