Bár a nagy kínai folyamok rendszerint akkor jelennek meg a tévéhíradókban, amikor éppen kiáradnak, Kína egésze az átlagnál kevesebb vízzel rendelkezik. A Föld legnépesebb országa évente 600 milliárd, fejenként mintegy 450 köbméter édesvizet fogyaszt. Az utóbbi alig negyede annak, amit egy átlag amerikai használ fel, a nemzetközi normák szerint pedig a még kielégítő minimum felének felel meg. A fő gond azonban az, hogy míg a lakosság fele és a termőföld kétharmada északon található, amely a GDP 45 százalékát adja, a víz négyötöde délen, elsősorban a Jangce medencéjében hömpölyög. Az ország fővárosában a vízellátás a sivatagi Szaúd-Arábia számait idézi: Pekingben egy főre évi 145 köbméter jut csupán, és ennek is jó részét a fővárossal határos Hopej tartományból nyerik. (Hopejben a múlt század közepén 1052 tavat tartottak számon, ám a víztábla gyors – évi 2-3 méteres – süllyedése miatt mára ezek közül 969 kiszáradt.)
Főleg az utóbbi évtizedek viharos gazdasági fejlődése növelte Kína szomját: az 1950-es években még 50 ezernél több folyó kanyargott az európányi területű országban, ma csak 23 ezer.
A megmaradtakat is mindinkább veszélyezteti a gyors iparosítással és a mezőgazdaság korszerűsítésével járó környezetszennyezés. Hivatalos adatok szerint északon a Sárga folyó és mellékfolyói vizének harmada öntözésre is alkalmatlan – e vízi utak mentén ugyanis mintegy négyezer vegyi üzem épült. A városokban a vízforrásoknak csak a fele alkalmas emberi fogyasztásra, az 1,35 milliárd lakosú országban 300 millió ember ivóvize szennyezett. A Világbank 2009-ben úgy találta, hogy a vízhiánnyal összefüggő – jórészt egészségügyi – kiadások az ország GDP-jének 2,3 százalékát nyelik el.
2014. 11. 07. (XVIII/45)
