A holokauszt kapcsán – annak precedens nélkülisége miatt – az emberi együttérzés nagyon lassan ébredt fel az antijudaizmussal és antiszemitizmussal évszázadok óta fertőzött európaiakban. A nácik által megszállt területeken fokozatosan bontakozott ki az Endlösung, emiatt az emberek lelkiismerete lassan ébredt rá, hogy itt a zsidó nép teljes elpusztításáról van szó, és nem csupán az évszázadok során oly gyakori üldözések egyikéről. Az 1942-es év során és azt követően számos zsidóellenes attitűddel bíró társadalmi csoport is kiállt az üldözöttek mellett, és nyújtott segítő kezet számukra. Ezzel tulajdonképpen az antiszemiták számára is húztak egy vonalat: mi az, amit nem léphetnek át. Amikor a „végső megoldás” kezdett nyilvánvalóvá válni, a nem zsidó társadalom számos tagja felvállalta az embermentés kockázatát. A nácik és a velük kollaborálók különbséget tettek a mentők büntetésében a kelet- és nyugat-európaiak között. A keleti területeken gyakran kivégezték az embermentőket is, akik nyugaton csak börtönbüntetésre vagy internálásra számíthattak. Aki embermentésre vállalkozott, annak tisztában kellett lennie azzal is, hogy a lebukás kockázata reális, hiszen a hosszú ideig tartó bújtatást nem lehetett teljesen eltitkolni a közvetlen környezet előtt.
Milyen motivációik voltak az egyes embermentőknek? Voltak, akik morális indíttatásból segítettek. Vallási okokból vagy éppen valamilyen ideológia alapján. Azok, akik jó személyes kapcsolatot ápoltak a környezetükben élő zsidókkal még a háború előtt, azok könnyebben váltak filoszemitává és mentővé, hiszen őket nehezebb volt a propagandával megtéveszteni és befolyásolni. A hivatásuk iránt elkötelezett személyek (például orvosok, lelkészek), akiknek esküje minden ember megsegítésére vonatkozott, könnyebben álltak az üldözöttek mellé. Európa-szerte voltak olyan csoportok, amelyek az üldözött zsidók mentésére szerveződtek. Talán a legismertebb közülük a lengyelországi Zegota, melyben katolikusok és zsidók közösen tettek erőfeszítéseket. A Zegota tevékenységének köszönhetően több ezerre tehető azoknak a zsidó gyerekeknek a száma, akik a kolostorokban és zárdákban vészelték át a népirtást. A kiskorú mentőkről is szólnunk kell. Azokról a gyerekekről, akiknek szülei segítettek az üldözötteknek. Nem volt könnyű ezeknek a gyermekeknek támogatni a szüleiket és eltitkolni azt, amiről nyilvánvalóan tudtak.
Milyen körülmények között zajlott a magyarországi embermentő aktivitás? 1944. március 19-én az országot német csapatok szállták meg. A velük érkezett biztonsági szervek – köztük a hírhedt Gestapo – napok alatt ezreket vettek őrizetbe. Megbénították, megfélemlítették a magyarságot, azonnal megkezdték az ország kirablását. A magyarországi zsidóság deportálása régi tervük és követelésük volt, erre a Kállay-kormány erőszakos eltávolításával új lehetőség nyílt. Az Eichmann-kommandó irányításával a megszállás után száz nap múlva a Magyar Királyság nagyobb részén – a magyar közigazgatás segítségével – több százezer állampolgárt kifosztottak és elhurcoltak. A csecsemőtől a dédnagymamáig, kis- és nagycsaládok a teljes rokonsággal együtt: zsidónak minősült tömegek tűntek el szülőföldjükről. Eleinte internálásban, gettókban, majd gyűjtőtáborokban szenvedtek, reménykedtek, míg aztán előre meghatározott, titkolt menetrend alapján zsúfolt tehervonatszerelvényekben Auschwitz-Birkenau halálgyárába indították őket.
2014. 10. 03. (XVIII/40)
