„Itt nem állhatunk meg” – mondja Andrej, a Narodníj Till alapítvány sofőrje úgy nyolcvan kilométerre Mariupoltól. Száznegyvennel száguldunk egy borzalmas állapotban lévő, kátyús úton, érezni, ahogy egy-egy bukkanó után a kocsi kerekei elemelkednek a földtől. – Mesterlövészek lehetnek az erdőben – magyaráz. A régi, orosz golyóálló mellény, melyet a fronton harcoló katonák és szabadcsapatok megsegítésére létrehozott alapítványtól kaptam, belevág a bőrömbe, szinte lehetetlen benne mozogni. Kértem, hogy álljunk meg, hogy megigazíthassam, de nem lehet.
Kijevből 10 óráig tartott leutazni Mariupolba, ahol jelenleg az orosz–ukrán határ kezdődik. Amint beléptünk a donyecki régióba, mindenhol ellenőrzőpontok fogadtak, páncélozott járművekkel álltak keresztben az ukrán haderők az úton. Az elővigyázatosság annak szólt, hogy az erdő hemzseg mindkét fél beszivárgóitól. Az ukránok próbálják kiszűrni őket, hogy megakadályozzák, hogy egy újabb városban bukkanjanak fel a felségjelzés nélküli fegyveresek. Mindennap történik valamilyen incidens, a felek folyamatosan ágyúzzák egymás ellenőrzőpontjait.
Mariupol pont úgy fest, mint ahogyan az ember elképzel egy gyárvárost a Szovjetunióban. Fehér füst gomolyog az ég felé a helyi acélgyár óriási kéményeiből a nedves, szürke időben, megadva az alaphangulatát a paneltömbök hosszú sorának. Az ellenőrzőpont, ahová megyünk, egy benzinkút mellett áll, melyet már hetekkel ezelőtt kilőttek az oroszok. Első világháborús földsáncokat látni a két oldalán, valamint alagút fut be a betonút alá. A fiatal katonák ide húzódnak vissza az ágyúzás alatt. Mindegyiknek az arcára van írva a kialvatlanság, és hogy súlyos poszttraumatikus stressz-szindrómában szenvednek.
2014. 10. 03. (XVIII/40)
