hetilap

Ha nincs térerő, nem omlik össze a világ, az internet nem hiányzik, helyette ott vannak a jószágok, a nagy beszélgetések, no meg a színes és megunhatatlan vadvilág. Szomszédokkal bizony csak jó nagy séta után találkozik az ember, már ha rászánja magát a gyaloglásra. Önellátás ez bizony, de nem a civilizációra ráunt, biofarmerek depressziós menekülése, hanem egy olyan élet, amire születni kell.
A várost lassan magunk mögött hagyva egyre tekervényesebb utakon haladunk a dombok között a kicsi, szétszórt település irányába. A rossz utakért a táj szépsége kárpótol, de néha magunk is együtt nyögünk a futóművel, és ahogy fogynak a kilométerek, úgy nő a kérdés bennem, vajon kik azok az embe­rek, akik itt találták meg a számításukat. A Nagy családról akkor hallottam először, amikor ettem a sajtjukból. Nem flancos, ezzel-azzal dúsított, így-úgy érlelt csoda volt az a sajt, hanem a maga egyszerűség. Ahogy a helyiek nevezik: „tehénsajt”.
Közeledünk a majorság központjához, Mezőmadaras egyik részéhez, Szénáságyhoz. A házigazda, Nagy Imre  (kis képünkön) jön elénk mosolyogva, és vigyázva int, nehogy belelépjünk valamibe, mert sok a tanyán a lábasjószág. A háziak a tornácon várnak bennünket: a feleség, Emese, a nagymama, Teréz, a gyermekek, Alfonz és Barbara, valamint a tata, Zsiga bácsi. A ház maga a történelem, hiszen több mint száz­éves, annak idején határőr- pihenőhely volt: akkor még itt húzódott a magyar határ. A házigazdánk 16 hektáron gazdálkodik, szinte maga termel meg mindent, traktorával műveli a földjeit és a legelőket. A tehenei jelentik az egyetlen állandó pénzbevételi forrást, a hat tehén után havonta 60-70 ezer forint az állandó bevételük, ez után él a család. „Ha csak ebből kellene étkezni mindnyájunknak, bizony felkopna az állunk. De soha sem éheztünk, hiszen mindent megtermelünk, amire szükségünk van” – mondja Teri néni vidáman. Bizonyítékként előhoz egy hatalmas házi kenyeret, amit éppen most sütöttek, hozzá házi vaj kerül és szilvalekvár, meg méz, a már említett sajtguriga – és egy adag szabadkozás, hogy nem tudtak készülni, mert későn szóltunk, hogy jövünk. A földek egy részén gabona, egy részén pedig a takarmánynak való van vetve, hiszen rengeteg a jószág: a tehenek mellett egy koca biztosítja a malacokat, és számolatlanul szaladgálnak a csirkék, jércék, kakasok, tyúkok egy nagy kertben. A konyhakertben a virágtól a hagymán, paprikán, paradicsomon át a különleges fűszernövényekig minden van, ami a hétköznapokban kell. Itt nincs éjjel-nappali bolt, ha valami hiányzik a vacsorához. A tanya legnagyobb ellenségei a rókák, a velük való küzdelemből a kutyák nem mindig kerülnek ki győztesen.
„Ide születni kell, ezt az életet csak az élvezi, aki itt és ebben a környezetben cseperedik fel” – jegyzi meg Imre. A rendszerváltozás előtt, a diktatúra évei alatt más jellegű gazdálkodást folytattak, de a Ceausescu-éra után jött a nagy szabadság – és vele az igazi létbizonytalanság. Először is tisztázni kellett a birtokviszonyokat, ami nem egyszerű feladat még ma sem Romániában. A kárpótlással papíron visszakerültek ugyan a földek az eredeti tulajdonosokhoz, ám a papír csak a határozatot tartalmazza, a helyszínrajzot, térképet csak nagy ritkán. A hagyomány, a közös emlékezet dönti el, hol is húzódtak az egykori birtokhatárok: a vita végén sok esetben a bíróságokon kötnek ki a gazdák. Imre szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a földterület, amin gazdálkodik, részben az édesapja birtoka, az öreg Zsigmond bácsi pedig pontosan tudja, meddig az övé a föld. A nem törvényes földbirtokokkal kapcsolatban életben van egy olyan szokás Románia-szerte, hogy ha valaki nem műveli, vagy ha az örökösök nem elég határozottak, akkor kisajátítják, elszántják, és a szomszéd vagy a falu nagyobb gazdái művelik minden lelkiismeret-furdalás és persze az örökösök beleegyezése nélkül.
A családfő bevallja, sok év kellett, hogy megértse a „föld szavát”. „Magyarországon bolyongtam, piacoztam, tengtem-lengtem, majd az alvilágba keveredtem, ahol egyre nagyobb bajok vettek elő. Egyszer, amikor szorult a hurok a nyakam körül, magamba szálltam, és elgondolkodtam a sorsom felett, majd egy belső hangra hallgatva meghoztam a döntést: hazamegyek, és a földünket kezdem művelni. Nem csalódtam. A gyerekeket iskoláztatjuk, a fiam azonban nagyon szereti ezt a fajta életet, remélem, majd folytatja a gazdálkodást” – mondja Nagy Imre.
Teri néni közben a kenyérsütés fortélyait magyarázza, kezdve a jó minőségű búzától, a liszten – amit maguk őröltetnek a közeli malomban – és a jó kovászon át egészen a sütés utáni héjazásig. „Ennek a kenyérnek azért más az íze, mert a mi munkánk van benne” – mondja büszkén, bár bevallja, van, amikor neki sem sikerül minden tökéletesen. A család azonban akkor sem reklamál.
A végén a sajtkészítés is szóba jön, ami a háziasszony szerint nem bonyolult feladat. Az a fontos, hogy friss legyen a tej, és az istállóból hamar kikerüljön, mert különben átveszi a szagokat. A sajtkészítéskor úgy kell számolni, hogy tíz liter házi tejből lesz egy kiló sajt. Ehhez a tej mellett szükség van 10 százalékos ecetre, egy vászonpelenkára, sóra és egy lyukacsos préselőedényre. A tejet felforraljuk, beleteszünk egy evőkanál sót, így főzzük 2 percig. Utána 1,5-2 deci ecetet adunk hozzá, és további 2 percig főzzük. Az ecet összerántja a tejet, az így kapott anyagot a pelenkába öntjük, felkötjük egy madzaggal valahová, és egy tálat teszünk alá, hogy a savó abba belecsöpöghessen. Ez mintegy negyedóra alatt megtörténik. Ezt követően a textilanyagból beleöntjük a túrószerű masszát a préselőedénybe, amire rátesszük a préselőfát, majd a 2,5 literes vízzel teli flakont, ami a nyomósúlyunk lesz. A felesleges savó távozik a kis lyukakon, és 12 órás állás után kész a sajtunk. Ezután jöhet a tartósítás. A sajt tetejét és az oldalát jól bekenjük sóval, majd három órát állni hagyjuk. Ezután megfordítjuk, és a másik oldalát is besózzuk, állni hagyjuk. Minél tovább érleljük, annál sárgább és keményebb lesz a sajtunk. „Elmondani egyszerű, elkészíteni azért bonyolultabb, de nem kell hozzá tanfolyamot végezni” – hangsúlyozza Emese. Hozzáteszi: akinek nem sikerül, jöjjön el Szénáságyra, majd ő segít neki az elsőt elkészíteni.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek