Szulejmán szultán, miután 1520-ban trónra került, ügyesen kihasználta Magyarország belső meggyengülését. A Mohácsnál elesett II. Lajos megüresedett trónjáért Szapolyai János addigi erdélyi vajda és Habsburg Ferdinánd indult harcba. A két ellenkirály egymással vívott fegyveres küzdelme súlyosan megosztotta az ország erőforrásait, amelyek együttesen is csak rendkívül szűkösen tudták volna fedezni a török elleni küzdelem költségeit.
Szapolyai, aki nem tudott külső támogatást szerezni, már 1527 őszén alulmaradt a Ferdinánddal folytatott küzdelemben. Hatalma megtartása érdekében végzetes lépésre szánta el magát. 1528 februárjában Isztambulban szövetségre lépett a szultánnal. De török segítséggel is csak a keleti országrészeken tudta megszilárdítani uralmát. Magyarország nyugati fele Ferdinánd fennhatósága alatt maradt. Szulejmán ezzel hatalmas stratégiai sikert aratott. Egyrészt Szapolyai maga mellé állításával megszüntette a magyar politikai elitet addig jellemző egységes törökellenességet, és bár kényszerűségből, de létrejött a törökpárti politikai irányzat. Másrészt rögzítette a keleti és nyugati országrész katonai és politikai szembenállását. Ezt a helyzetet hosszú távra is tudta intézményesíteni, amikor Szapolyai halála után megkezdte a keleti országrész Habsburg-ellenes török vazallus állammá történő megszervezését, az Erdélyi Fejedelemség létrehozását.
Az ország nyugati és északi területeit magába foglaló Királyi Magyarország a Habsburg Birodalom részévé vált. Ez az államalakulat formálisan egy önálló királyságot képezett, a Habsburgok azonban inkább örökös tartományaik védelmét biztosító ütközőzónaként kezelték, amelynek sorsát teljességgel alárendelték a birodalmi érdekeknek.
2012. 12. 07. (XVI/49)
