Még férjhez menetelük előtt muzulmánokká lettek. Egyikük, Olga Frindak így mesél a fordulatról: „Görögkatolikus családban nőttem fel, vasárnaponként templomba jártunk, de soha nem tetszett, ahogy a férfiak bántak a feleségeikkel – és ezen még a pap sem tudott változtatni. Emlékszem, mennyire szerettem volna, hogy anya ne rohanjon reggel a munkába, aztán este pedig idegesen és kimerülten jöjjön haza. Az én férjem nem engedi, hogy munkába járjak. Ha egy muzulmán családban keres a nő, joga van rendelkezni a pénze fölött. Én viszont úgy döntöttem, inkább a családomnak, gyerekeimnek szentelem oda magamat, és társadalmi munkára az Alraidában. Ami a többnejűséget illeti, köztudomású, hogy a férfiaknak gyakran van a feleségük mellett szeretőjük is, ezt már el sem ítéli a közvélemény. Ha egy muzulmán férfi egyszerre két feleséget tud szeretni, és gondoskodik a nagycsaládról, mi a gond?!”
A mellette álló Jana Saraf buzgón bólogat, és hozzáteszi: „Egy muzulmán férj tudja, mit jelent igazi férfinak lenni. Teljes felelősséget vállal a családjáért. Én például sosem járok boltba, és nem kell kivinnem a szemetet. Amikor jön hozzánk anyám, a férjem kezet csókol neki, mert náluk az anya: szent.” Jana férje palesztin származású, a negyedik gyermeküket várják.
Az elmondásokból egyértelműen úgy tűnik, a döntés fő oka az, hogy nem találtak az ukrán férfiak között olyat, akihez jó szívvel hozzámentek volna, aki szerette, értékelte volna őket – ahogyan most a férjük teszi. Az átlagos hazai felállás ugyanis nagyjából így fest: „asszony, dolgozz; miért ordít ez a gyerek; hol a vacsora; hozzál sört” – mindezt a fotelből, a tévé elől.
2012. 11. 30. (XVI/48)
