hetilap

Német újságok arról értekeztek Habsburg Ottó halála kapcsán, hogy a sokrétű diplomata elvesztette a monarchiáért vívott harcot. Mennyiben testesítette ő meg a háború után azt a császári trónörököst, aki még joggal aspirálhatott volna egy birodalom vezetői posztjára? –ŰAz Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után történetileg már nem volt újabb lehetőség arra, hogy egy hasonló államalakulat jöjjön létre, különösképpen, hogy az egész térség egy idő után a német, illetve az orosz expanzió területe lett. Ezek a nagyhatalmak hosszabb-rövidebb időre domináns erővé váltak régiónkban. Ennek ellenére Habsburg Ottó a személyében alkalmas lett volna egy dunai monarchia irányítására. Pont ez adta a feszültséget az ő életében, hogy egyfelől volt egy történelmileg nem realizálható feladat, másfelől volt egy személy, aki hosszú éveken át készült erre a feladatra. 1961-ben mondott csak le az osztrák császári jogi igényéről, ami arról is szól, hogy több évtizeden át, felnőtt fejjel is úgy gondolta, hogy ez a misszió – a monarchia bármilyen formában vett helyreállítása – beteljesíthető. Személyes kvalitásai, képességei és készségei alapján képes lett volna ellátni egy ilyen funkciót, amit a történelem aztán nem tette lehetővé számára. A feszültség tehát abból adódik – és talán azért vált szerethető politikussá –, hogy akarta ezt a pozíciót, de sosem érte el. Az a politikus, aki sosem volt hatalmon, általában szerethetővé válik. Ez nem elégséges, de szükséges feltétel a szerethetőséghez.Mennyire elrugaszkodott gondolat azt állítani, hogy amit trón hiányában nem tudott elérni uralkodóként, elérte diplomáciával? Elég, ha csak a Páneurópai Unióra gondolunk.–ŰHabsburg Ottó életének megítéléséhez ez az egyik kulcs. A páneurópai mozgalom egy európai egységben gondolkodó, alapvetően konzervatív indíttatású kezdeményezés volt, amely gyakorlatilag már a két háború között is létezett. Ő ebbe lényegében csak a második világháború után került bele, annak okán, hogy a nácizmus és a bolsevizmus egy megrögzötten európai dimenzióban gondolkodó emberré tette. Zárójelbe tehetjük, hogy a családi tradíciók egyfajta olvasata is predesztinálta erre. Miután szembesült vele, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia – mint történelmi realitás – többé nem állítható helyre, egy európai egységmozgalomban és ezen belül is a Páneurópai Unió hatásában látta a siker útját: rájött, hogy a spirituális hatalom sok esetben több, mint a reális hatalom. Antifasisztaként vagy antikommunistaként volt sikeresebb?–ŰMind a két alapállás jellemezte. A nácizmussal szemben nagyon tevékeny és aktív küzdelmet folytatott, aminek kézzelfogható, empirikus eredményei is voltak. Több ezer, a nácik elől menekülőnek – és itt nem csak zsidókra kell gondolni – szerzett menedéket, vízumot Latin-Amerikába. Az antikommunizmus vonatkozásában ilyen eredményekkel nem büszkélkedhet, de mivel hosszú évtizedeken keresztül életformája volt, hogy szerteszét a világban előadásokat tartott, ezek között kiemelt hely jutott például az ’56-os eseményeknek is. Nem véletlenül mondta – részben a magyarok iránti elkötelezettségéből –, amikor a rendszerváltás bekövetkezett, hogy élete egyik legboldogabb pillanata Magyarország kiszakadása a kommunista tömbből.  Az imént egy szerethető politikusról beszélt, ugyanakkor hazánk történetében a Habsburg időszak hatásai finoman szólva is ellentmondásosak. Ön szerint hogyan tudott a magyar közvéleményben, közgondolkodásban rehabilitálódni a Habsburg-házhoz utolsó trónörököse? –ŰOttó egyszer némi iróniával azt mondta nekem: „András, én több száz évre visszamenőleg mindenért felelős vagyok.” Nem vitás, hogy egy ilyen családnévvel olyan történelmi felelősség is hárul rá, amit ő személy szerint sosem viselt. Ennek ellenére ő is tisztában volt vele, hogy a nemzeti emlékezetben nem túl erős a vonzalom a Habsburgok iránt (Magyarország majd’ négyszáz évig volt tagja a Habsburg Birodalomnak). A magyar históriában ennek ellenére – mióta van modern nemzettudat – voltak olyan Habsburgok, akiket a magyarok szerettek. Két ilyet is tudok mondani, akiket feltétel nélküli tisztelet övezett: József nádor és Erzsébet királyné. Habsburg Ottó 1989-ben jelent meg a magyar politika színpadán, és nem pártpolitikához kötődve azon fáradozott, hogy a magyar történelmi fejlődést beágyazza az „Európa-gondolatba”, valamint intézményesen segítse az ország uniós csatlakozását. Sikerének egyik rejtett eleme, hogy sosem volt hatalma, így senki nem félt tőle, ugyanakkor személyiségét tekintve rendkívül megnyerő ember volt, ezért a társadalom részéről nem nyilvánult meg irányába ellenszenv. Egyszerűen szerették a magyarok.Ezért merülhetett fel, hogy köztársasági elnök legyen?–ŰÍgy van. Ezt még a rendszerváltás környékén vetette fel a Kisgazdapárt, de természetesen Habsburg Ottónak volt elég tartása, esze és méltósága ahhoz, hogy visszautasítsa ezt az ajánlatot, pontosan tudva azt, hogy az ő elfogadottsága az emberek között annak tudható be, hogy neki nincs funkciója. Ő több volt, mint egy funkció: személyében intézményesült.