Nagyobb baj, hogy azokkal a bizonyos beígért részletekkel Matolcsy adós maradt. Csak a tartalomjegyzékig jutott – nemzeti jókívánságok felsorolásáig, amelyek legfeljebb kormányzati óhajok szintjén szerepelnek a tervezetben anélkül, hogy mikéntjükről, eszközrendszerükről, hatásaikról bármi nyilvánosságra került volna. Határidők persze vannak. Kidolgozzuk júliusig, decemberig, jövő év elejéig és így tovább; aztán megjelennek különféle előirányzatok: 4-6 százalékos növekedés, száz milliárdos megtakarítás a gyógyszerkasszán, a bankadó meghosszabbítása, munkanélküliek segélyeinek csökkentése, korengedményes nyugdíjak megszüntetése, rezsiköltségek befagyasztása. De semmi arról, hogy mindennek milyen következményei lesznek, hogyan hatnak az egyes intézkedések egymásra, és végtére kinek és hol kell megfizetnie mindazt, amit a megszorítások révén – mert azokról beszélünk! – a bankoktól, szolgáltatóktól, gyártóktól a program elvesz.
Nyilvánvaló ugyanis, hogy amit a kormány ráterhel mondjuk a gyógyszeriparra, azt végtére igenis a fogyasztó állja, mert csodák nincsenek, legfeljebb mesterségesen előidézett gyógyszerhiány, illetve elbocsátások – vagyis munkahelyteremtés helyett a munkanélküliség növelése. A közüzemi díjak limitálása is úgy üt vissza, hogy a szolgáltatók leállítják a fejlesztéseket, s miután az energiaárak emelkedését nem lehet megállítani, azok a költségvetésre terhelődnek – tehát megint csak az adófizetőre, mindannyiunkra. De a mifelénk oly népszerű bankadó újabb egyéves meghosszabbítása is többe fog kerülni, mint amennyit a konyhára hoz, hiszen elapadnak vagy megdrágulnak a hitelek, és nem jut finanszírozáshoz az a vállalati szektor, amelynek Orbánék foglalkoztatáspolitikai ambícióit kellene támogatnia. Miből lesz a növekedés? A beharangozott 4-6 százalékot minden elemzés túlbecsültnek ítéli, de ezzel a programmal a fele se reális.
A Széll Kálmán Programmal kapcsolatban ezektől az aggályoktól függetlenül is legalább két meg nem kerülhető kérdés vetődik fel. Az első éppen a kidolgozatlanságából fakad: mit csinált a Fidesz nyolcéves ellenzéki korszakában? És mit az elmúlt kilenc hónapban? Azon kívül persze, hogy elébb minden reformnak keresztbetett, aztán, immár kormányon semmi mással nem foglalkozott, mint a hatalomtechnika hatékonyságának növelésével; megszerzett valamennyi köztisztséget, illetve lebontotta a jogállam azon intézményeit, amelyek ennek a törekvésnek útját állhatták volna. Eközben nem jutott idő egy koherens, minden elemében végiggondolt középtávú szerkezetátalakítás kimunkálására – csak erre a most összefércelt szándéknyilatkozatra, amely persze több a semminél, hiszen azt legalább kimondja, hogy az államadósság csökkentése nélkül nincs gazdasági növekedés.
Csakhogy a puszta deklarációk még akkor is édeskeveset jelentenek, ha elhisszük őket. Mert hiányoznak mögülük a hatástanulmányok. És akkor mindjárt itt a második kérdés. Hogyan lehetséges, hogy egy ország újjáalakítását szinte kizárólag a kiskeresetűek és a szegények további, kényszerű áldozatvállalására alapozzák? Ha megnézzük a költségvetés kiadáscsökkentési oldalán kalkulált tételeket, azok jószerével csak a szociális ellátórendszerből származnának. A korkedvezmények megvonásával értelemszerűen csökkenő nyugdíjak (s mindenütt eleve csupán inflációpótló emelés), a rokkantsági ellátásra jogosultak körének szűkítése, a munkanélküli segélyezés idejének rövidítése, a gyógyszerárak borítékolható drágulása – mindez a már amúgy is nehezen élőket fogja sújtani. Vagyis ha ez a program megvalósulna – vagy legalábbis éppen az a része, amelyet pusztán rendeletekkel a kormány keresztülvihet –, akkor a társadalomnak hamarost szembe kell néznie egy olyan szociális krízissel, amelynek áldozatai már végképp nem számíthatnak semmiféle védőhálóra.
Valójában a kielégítő egészségügyi ellátásra sem, hiszen a Széll Kálmán Program paradox módon épp a legégetőbben megújításra szoruló társadalmi szolgáltatórendszerről szól a legszűkszavúbban és leghomályosabban. Elég az hozzá, hogy Szócska Miklós államtitkár ugyanaznap találkozott a Semmelweis Egyetemen az orvosok képviselőivel, amelyen Matolcsy György tartotta nagyívű előadását, de egyetlen megnyugtató gondolatot sem tudott idézni a gazdasági korifeustól. Kénytelen volt elismerni, hogy a minisztériumi tervezethez csak most gyűjtik az adalékokat, így a szakmai véleményeket is, és majd valamikor kikerekítenek egy cselekvési tervet – de hogy konkrétan miként „mentik meg az egészségügyet”, arról nem volt mondandója. Viszont legalább őszintén kijelentette, hogy „csak a ködöt szurkáljuk”, majd még ennél is váratlanabb fordulattal megadta magát a kormányzatot sorozatosan kritizáló orvosoknak: „Teljesen jogosan küldenek el engem az anyámba.”
Mi ilyen szélsőséges gesztusokig azért nem jutnánk, de az kétségtelen, hogy azok a társadalmi csoportok – amelyek egyelőre épp az újjászervezési csomag jótékony vázlatossága miatt még nem fogják fel, mi készül ellenük –, amint a következő hónapokban elkerülhetetlenül nyilvánosságra kerülnek a keserű konkrétumok, fokozatosan hasonló késztetésekre juthatnak, mint amilyet Szócska államtitkár maga is méltányosnak tartott. Persze, az ilyesféle érzelmi reakciók a ciklus első felében még nem jelentenek veszélyt a kormányzásra; csakhogy a Széll Kálmán Program igazi kiteljesedését megalkotói 2014-re prognosztizálják.
És ez bizony aggályokat vet fel az ígéret komolyságát illetően. Ne tudnák, hogy ha addigra csakugyan mindenkitől elveszik, amit beterveztek, garantáltan elvesztik a választásokat?
2011. 03. 04. (XV/9)
