Igen, rakéták a Bajkonurról. Régebben ugyan jóval több kilövés volt, és az is megesett, hogy elég közel zuhantak le a darabok. A család lakhelye ugyanis bőven beleesik a rakétakilövő bázis szigorúan védett övezetébe. De hogyan is kerültek ők ide?
A történet régen kezdődött, az 1930-as évek zavaros és vészterhes időszakában. Új tisztviselők, új rendeletek jelentek meg a messzi hakásziai faluban, Tisahban, ahol Karp Joszifovics Likov, az ekkor még ifjú családfő lakott. A környéken több óhitű közösség élt; tagjai pedig, akik az üldözések emlékét a zsigereikben hordozták, egyre növekvő aggodalommal figyelték a fejleményeket. Hamarosan beköszöntött az ideológiai agymosások és kötelező beszolgáltatások ideje, azonban Karp Joszifovics úgy döntött, hogy nem kíván a termelőszövetkezetbe belépni. Aztán mikor szeme láttára lelőtték a fivérét a saját kertjében, megértette, hogy ha életét, szabadságát és hitét meg akarja őrizni, menekülnie kell. Fogta a feleségét, két fiát, és a tajgába költözött. Időnként még itt is zargatták őket, ezért egyre beljebb húzódott, míg 1937-ben fenn a hegyekben az Abakán és Erinat folyók találkozásánál telepedett le, végleg megszakítva a külvilággal való kapcsolatot.
1978-ban, mikor felfedezték őket, a család öttagú volt: az apa, Karp Joszifovics; fiai, Szavvin (45), Dmitrij (42); valamint itt született két lánya, Natalja (36) és Agafja (34). Az anya már régebben meghalt egy olyan ínséges évben, amikor még az állatok is elmenekültek a környékről. A helikopteren érkező geológusok és a közel negyven évig teljes elszigeteltségben, nomád körülmények között élő család találkozása felért egy kultúrsokkal. Beszédük olyan régies volt, hogy alig értették őket, fogalmaik pedig igencsak különböztek a kor trendjeitől. Sok mindentől tartottak, hosszú ideig fotózni sem engedték magukat. A pár hónappal később idelátogató orvos, Igor Nazarov így ír a maga első benyomásairól: „Nem sokat tudtam róluk. Azt vártam, hogy erős, nagy emberekkel fogok találkozni. Ehelyett a kis kunyhókból három kimondottan alacsony férfi jött elénk, Dmitrij, Szavvin és Karp Joszifovics.
A két nővér egy másik házikóban lakott, kissé távolabb. Mindannyian házi szövésű, már igen elrongyolódott ruhában voltak, és mezítláb, noha október volt, és hó. Nagyon kedvesen fogadtak minket, első kérdésük az volt: Miben segíthetünk?” Ez kissé bizarul hatott olyan személyek részéről, akik hihetetlenül zord körülmények között éltek, s olyan szinten önellátóak voltak, hogy még a ruházatukhoz szükséges kendert is maguknak kellett megtermelni.
Az első találkozást több is követte, Nazarovot a szimpátián túl a rendkívül értékes kutatási lehetőség is vonzotta Likovékhoz, így éveken át eljárt hozzájuk, megfigyeléseit pedig később könyv formájában is kiadta. Az első tény, amit megállapított – azon túl, hogy mindannyian rendkívül jó egészségi állapotnak örvendtek –, az volt, hogy az elszigeteltség miatt számukra teljesen ismeretlenek voltak a civilizációs betegségek, ennélfogva egy kis influenza is komoly veszélyt jelentett felkészületlen szervezetüknek. Nazarov ezért már az első látogatást követően kérte a hatóságokat, tegyenek lépéseket a család védelmére – ami meg is történt: a mintegy tizenöt kilométerre állomásozó geológusokat bízták meg azzal, hogy biztosítsák az elrendelt látogatási tilalmat. Ekkor azonban már késő volt.
A Likov-sztorit szenzációként tálaló cikksorozatok, beszámolók nyomán elindult a kíváncsiskodók hada a szajáni tajga-lak felé. Igaz, a hosszú ideig elzártan élő család is vonzódott az emberekhez; főleg a fiatalok gyakran megfordultak a geológusoknál, a tévé is eleinte szó szerint megigézte őket. Végül aztán beütött az, amitől tartott orvos barátjuk: az egyik vendégeskedést követően Likovék megbetegedtek, és rövid időn belül hárman meghaltak közülük: a két fiú és az egyik lány. 1988-ban egy újabb fertőzésben az apa is meghalt.
Agafja teljesen egyedül maradt. Igaz, hogy addigra ismertté vált, és időnként leszállt tisztására a „légcsavaros időgép”, hozva ezt-azt, de a hosszú, kemény teleket mégiscsak egyedül húzta ki. Nem mintha ez szokatlan lett volna számára – Nazarov elképedve szembesült azzal a ténnyel, hogy a mindössze százötven centiméteres nő képes volt egymaga hatalmas fákat kivágva erdőt irtani újabb veteményesei számára. Sőt egy-két házat ő épített, annak rendje és módja szerint összeácsolva a maga faragta gerendákból és deszkákból. De azok is, akik napjainkban elvetődnek az immár hatvanhét éves Agafjához, nem győznek csodálkozni, ahogy hihetetlen fürgeséggel cikázik fel-le a maga kis teraszos művelésű hegyoldalában, egyfolytában beszélve, míg a látogató lihegve próbál a nyomában maradni.
Tény, hogy a levegő kiváló, a mozgás és az egészséges étrend pedig adott: erdei termések és hal, zöldségek, gabonafélék a kertjéből. Csak egy a gond: a tajgai nyár nagyon rövid, márpedig ezalatt kell megtermelni az egész évre valót. Így aztán Agafja minden elképzelhető ennivalót eltesz és megszárít, még a tejet is. Hiába, itt mindenre fel kell készülni – megtörtént már, hogy júniusban a mínusz tíz fok elvitte a burgonyatermést. Hús ritkán kerül az asztalra; amióta fivérei meghaltak, nincs, aki vadásszon. Eredetileg nem tartottak háziállatot, de most már vannak egynéhányan (mint a legtöbb vendég, ők is helikopteren érkeztek): kecskék, tyúkok, macska (az egerek ellen), no meg Proton, a kutya.
Annak idején, mikor felfedezésüket követően cikkezni kezdtek róluk – sőt könyv is íródott, Tajgai zsákutca címmel –, mindezeket az akkori szocialista értékrendnek megfelelően átitatta egyfajta lesajnáló hangnem: lám, hová vezet a vallási fanatizmus, milyen primitívek ezek az emberek, híján vannak minden korszerű ismeretnek, és így tovább. Igaz, a figyelmes olvasó már akkor is észrevehette az ellentmondást a családról közölt információk és a róluk sugalmazott kép között. Noha úgy állították be őket, mint valami ősembereket, az apa pontosan vezette a naptárat (az óhitűek időszámítása szerint most 7720-at írunk), és nem tévedett egyetlen napot – sőt, nem kerülte el figyelmét az első szputnyik fellövése sem 1957-ben. Felesége, Akulina pedig gondosan megtanította gyermekeit írni-olvasni a rendelkezésükre álló könyvekből, Szavvin kívülről tudta a Szentírást. Nazarov említi Agafja gyors észjárását és rendkívüli memóriáját, amihez még egészséges humorérzék is párosult. Ami pedig a család gazdálkodását illeti, példaértékű, ahogyan az egyik fajtát ültették a másik után, időnként pihenési időt is hagyva a földnek, elérve ezzel azt, hogy zöldségeik nem fajzottak el, és semmilyen betegség nem támadta meg őket.
Agafjával az elmúlt évtizedek alatt nem kevés riport készült már: amit a legtöbb beszámoló megemlít, az a barátságos tekintet és az állandó mosoly az arcán. Többnyire csak akkor komolyodik el, ha a próféciák beteljesedésére kerül a szó: ilyenkor őszinte aggodalommal beszél a közelgő apokaliptikus időkről és az antikrisztusi birodalomról. Ez az oka egyébként annak is, hogy a „fenevad bélyegétől” tartva ódzkodik a vonalkóddal ellátott termékektől – ami egyébként jellemző az oroszországi óhitűekre. Élelmiszerből leginkább alapanyagokat, gabonaféléket fogad el, nem eszik ugyanis olyant, amit nem keresztények készítettek. De már sok mindent szívesen vesz, amire szüksége van: gyógyszert (mostanában reuma gyötri), vetőmagot, szerszámokat, ehhez hasonlókat.
1996 óta Agafja nincs teljesen egyedül. Erofej Szedov valamikor geológusként dolgozott, aztán elvesztette fél lábát, és mielőtt levágták volna a másikat is, gyorsan fogta magát, és a tajgába költözött. Kapcsolatuk jószomszédi viszony, semmi több – külön ház, külön háztartás, külön láncfűrész. A segítség azonban kölcsönös. Agafja amúgy tett egy próbálkozást a „kinti” életre távoli rokonai hívására – sikertelenül… Hiába, a tajgai csend után még az óraketyegés is kibírhatatlan zajnak tűnt, nem is beszélve a többiről; menekült vissza. Hozzá, a tajgába is sokan megpróbáltak költözni az elmúlt harminc év során, de nem bírták „a kiképzést”; ide, úgy látszik, születni kell.
Annak idején, fiatalabb korában egy udvarló is jelentkezett: szándékai komolyságát bizonyítandó még egy kis házat is vett szíve választottjának – Agafja azonban hajthatatlan volt: „Atyácska nem engedte” – és ezzel a dolog le lett zárva. Morális tekintetben nála nincs pardon, ehhez minden látogatónak igazodni kell. Történt is pár incidens emiatt, például amikor egy helikopteren érkező és mindjárt cigarettát gyújtó magas rangú tisztviselőnek felhívta a figyelmét arra, hogy itt dohányozni tilos (ez egyébként ki is van írva), vagy amikor nem engedte be a házba a „nadrág nélküli” (értsd, sortot viselő) turistát… Akármilyen sok a teendő, mindennap van ima és írások tanulmányozása a több száz éves könyvekből.
Agafját amúgy – túlzás nélkül állítható – gyakorlatilag egész Oroszország ismeri. Utoljára néhány hónappal ezelőtt készítettek vele riportműsort a moszkvai tévé munkatársai, de egyébként is időről időre felbukkan egy-egy róla szóló híradás: hogyan küzd a keservesen összegyűjtött kis élelemtartalékaira ácsingózó medvékkel, hogyan küldött egy saját készítésű inget Medvegyev elnöknek. (Igaz, ez utóbbi később kacsának bizonyult.) Még a népszámlálóbiztosok is jártak nála. Agafja tehát ma is hír. A megítélése változó: a bolondos vénasszonytól az erkölcsi tisztaság élő példájáig terjed a skála. Egy azonban biztos: sokakat ma is őszintén érdekel, mi a helyzet Agafjával a tajgában.
2011. 02. 04. (XV/5)
