Nyolc évig tartott a boldog gyerekkor, amikor a második világháború átlépte a gyerekszoba küszöbét. Az édesapja szavait felfogta ugyan, de akkor még nem fogadta el teljesen: még hogy jönnek a bolsevikok, és nekik örökre el kell menniük világgá, soha többet nem játszhat a falubeli gyerekekkel, nem lovagolhat erdőn, mezőn, szabadon – mindez badarság, gondolta. Határozott életigenlését, céltudatos karakterét anyjától örökölte, a Teleki család sarjaként ezt korán belenevelték. „Nem azért születtünk grófnak, hogy henyéljünk, vadászgassunk, lébecoljunk a világban, hanem felelünk a településünkért, az itt élő emberek megélhetéséért, egészségükért, boldogságukért” – idézi édesapját, Weinckheim Lajost, az öreg grófot, ahogy máig emlegetik a faluban. Svábok voltak a felmenők, kemény, céltudatos emberek, ezért erről az ágról is kapott életre szóló leckét: keményen küzdeni, és bízni Istenben, mert meghátrálni, vesztesnek lenni bárki tud.
A leckének hamar jó hasznát vette, hiszen a háború után gyorsan elveszítette szüleit, apjának két barátja gondoskodott az ő és bátyja sorsáról. Hontalanként sodródtak, majd éveken át apácák és jezsuiták pallérozták tovább az életre az árvákat. Az egyik nővér mondatai még ma is a fülébe csengenek, szinte a memóriájába égtek: „Elveszítheti az ember a hazáját, az otthonát, a szüleit, de az Istenbe vetett hitet senki sem veheti el tőle.” Bár sok mindent megtanult, mégis börtönnek érezte az apácák által irányított iskolát, szabadságra vágyott, hiszen ez volt az igazi közege. Kapva-kapott hát az alkalmon, és az addigra Algériába került nagymama meglátogatása okán elhagyta Ausztriát. Könyörgött, kért, míg végül a nagynéni és a mama beadták a derekukat, maradhatott velük az akkori francia gyarmaton. Az ár azonban a munka volt, Jeanne-Marie kisasszonynak kézilányként egy szállodában kellett mindennap dolgoznia. A háború után tíz évvel járunk; mindenki élni akart, így a következő év már Párizsban találta, ahol jött az igazi szerelem is, de hamar vége lett az idillnek. „Hiába beszéltem három nyelvet, az Air France légitársaságnál, azt mondták ez kevés, tanuljak meg angolul, majd akkor jelentkezzek újra légiutas-kísérőnek. Nem sértődtem meg, miért is, hiszen megsértődni annyit jelent az én olvasatomban, mint nem haladni, hanem a múltban élni” – emlékszik vissza hangosan nevetve Jeanne grófnő.
Egy újabb fordulatot követően Skóciában egy idős házaspár vendége lett, akik annyira megszerették, hogy adoptálták. „A hontalanságom itt ért véget, brit állampolgár lettem, aminek annyira örültem, hogy a komor-kimért tisztviselők előtt hangosan kiáltottam »Angol lettem!«, mire ők leteremtettek, és kijavítottak: »Nem hölgyem, ön skót lett!«” – meséli.
Marasztalták, sőt otthont kínáltak neki, de nem bírt maradni, ki akarta magát próbálni az életben, és továbbállt Argentínába, az unokatestvéréhez. Igazi puszta a semmi közepén: ez volt az új otthona, unatkozni azonban itt sem akart, spanyolul tanult, közben pedig a férfiak nagy megrökönyödésére lovat tört be magának. A férfimunka nem riasztotta, cow-girl vált belőle hamar, és a gauchókkal együtt terelte a marhákat naphosszat lóháton ülve. A skót pótszülők visszavárták, így egy év marhaterelés után Londonban ismerkedett meg későbbi férjével, Christopher Charles Dickenssel, a híres író diplomata ükunokájával. Anglia egyik legszebb vidékére költöztek, Yorkshire-be, ami a következő negyedszázadban otthonává vált. Az élete nyugodt, kiszámítható, lassú mederbe terelődött, egészen két lánya felneveléséig. Közben beteg, fogyatékos gyerekek lovagoltatására alapítványt indított, igazi jótékonykodó „citizen”, angol polgár vált belőle.
Az itthoni rendszerváltás hírére azonban egy gondolat fészkelte be magát a fejébe: haza kellene látogatni Dobozra. Egy pécsi lovastúra lyukas napján meg is tette ezt, és amit látott, elborzasztotta. A kastély, a park, a falu magán viselte a kommunizmus minden sebét, szürkeségét, ráadásul a falu főterén a kastély főbejáratánál egy óriási vörös csillag sokkolta egy emlékművön. A férjével jött legközelebb, aki egy ihletett pillanatában azt mondta, neked itt feladatod van, ide kell költöznöd. Férje halála után vette komolyan a kihívást, az üresen álló plébániát újította fel püspöki engedéllyel, ide költözött. A hazatelepüléshez sok pénz kellett, de a grófnő élete egy szakaszában tíz évig üzletasszony is volt, aki a Dickens família legértékesebb kincséből csinált pénzt Amerikában:
a híresség íróasztalát, székét másolták, és árulták Amerika-szerte. A jövedelem nagy része azonban nem a családi kasszát gyarapította, hanem jótékonykodott, segített a gyerekeken, az árvákon, harminchárom alapítványt finanszírozott egy évtizeden át.
Áldozott régi-új otthonára, a falura is bőven, fűnyíró traktort vett, pályázatot írt ki, hogy díjazzák a falu legtisztább, legrendezettebb portáját. A templomot, a parkot is rendbe tetette. Ma is fiataloknak ad tanácsot, ne külföldre költözzenek, hanem legyenek lokálpatrióták, mint ahogyan mára ő is azzá lett. Őszintén bevallja, élete legnehezebb feladata ez, hiszen olyan borúlátók a falusiak, mintha nem is lenne szabadság. Egy mondattal zárja a beszélgetésünket: reméli, hogy kikopik a fejekből a kommunizmus, és elkezdenek gondolkodni az emberek itt is egy szebb, jobb életben, mert élni mindig nagy kaland, de igazán élni csak szabadon lehet.
2010. 09. 10. (XIV/36)
