hetilap

A tűzhányókat a római mitoló­-giában szereplő Vulcanusról, a tűz (és a kovácsok) istenéről nevezték el. Ezeknek a speciális ma­gaslatoknak a túlnyomó többsége a kő­zetlemezek határain helyezkedik el, és időről időre a felszínre bocsátja a gyomrában felforrósodott magmát. Ezeknek a kitöréseknek a többsége általában csak a közvetlen közelben okoz problémát, néhány eset­ben azon­ban drámai, az egész földre kiható következményei vannak.
A történelem legsúlyosabb vulkánkitöréseiről a korabeli krónikások is megemlékeztek. Kivételt talán csak a körülbelül három és fél évezrede a görög Thíra-szigeten működésbe lépő Szantorini jelentett. A vulkán felrobbanása nyomán keletkező szökőár egész egyszerűen elsöpörte a korabeli Európa leg­fejlettebb civilizációját, a minószi
Kré­tát. Az óriási mennyiségű vulkáni por és hamueső a termény tönk­retételével a parttól távolabb lakókra is éhínséget hozott.
A Vezúv 79. évi kitörése ugyan nem pusztított el egy egész birodalmat, de két itáliai várost (Pompeji és Herculaneum) is maga alá temetett. Az izlandi Laki vulkán aktivizálódása 1783-ban a gyér lakosság miatt közvetlenül nem veszélyeztetett emberéleteket, de a több hónapig tartó tevékenység miatt hatalmas mennyiségű kén-dioxid jutott a légkörbe. Az ennek nyomán fellépő drasztikus éghajlatváltozás olyan éhínséget okozott, melynek következtében a halottak száma csak Angliában megközelítette az 50 ­ezret. A 19. század két legnagyobb kitörése az indonéziai szigetvilághoz köthető. Az 1815-ben működésbe lépő Tambora mind a mai napig a legtöbb halálos áldozatot követelte, az 1883-ban felrobbant Krakatau lökéshulláma pedig hétszer kerülte meg a földet. Ezekhez képest a múlt századi kitörések csupán elhanyagolható károkat okoztak.
Észak-Amerika leghíresebb tűzhányója, a Sziklás-hegységben elterülő Mount St. Helens 2950 méteres hófödte csúcsával évezredeken keresztül végtelen nyugalmat árasztott a környék lakói és a Cascade-hegység ormain túrázók felé.
A táj évezredek óta lakott volt ugyan, de az ismétlődő kitörések miatt újból és újból be kellett népesíteni. A mai Washington állam területén élő indiánok jól ismerték a St. Helens-hegy szeszélyeit. Leghíresebb legendájukban a föld istenének két fia, Pahto és Wy’east útra keltek, hogy egy letelepedésre alkalmas helyet keressenek. Amikor aztán meglátták ezt a tájat, olyan szépnek találták, hogy rögtön összevesztek rajta. Apjuk erre két nyílvesszőt lőtt ki: az egyiket dél, a másikat pedig észak felé, hogy a két fiú ott alapítson családot, ahol földet érnek. Így is tettek, ám ezt követően sem költözött béke közéjük, hiszen ugyanabba a gyönyörű hajadonba, Loowitbe szerettek bele. Kegyetlen harc kezdődött közöttük, amibe még a föld is beleremegett. Büntetésül apjuk mindkettőjüket heggyé változtatta, de a lány sem úszta meg, akiből végül az ismert vulkán született. Az indiánok az ő nyelvükön Klickitats Louwala-Cloughként („füstölgő hegy”) emlegették.
A fehérek 1792-ben pillantották meg először a hófödte fenséges magaslatot, amikor George Vancou­ver haditengerész parancsnok vezetésével expedíció járt a helyszínen.
Ő nevezte el a francia diplomata,
Alleyne Fitzherbert gróf családjáról Saint Helensnek. A keresztelő jól kiállta az idők próbáját, ugyanis 40 évvel később csak kevésen múlt, hogy ne Washingtonra nevezzék át a nagy államférfi tiszteletére.
Az indián lányból született vulkán több mint egy évszázada nem hallatott már magáról, ezért a tudósok többsége úgy gondolta, hogy az „öreg hölgy” végleg elszenderedett. 1980 márciusában azonban kisebb földrengések sorozatával ismét életjelet adott. Eleinte csak füstölgött, később azonban gőz- és hamukitörésre is sor került. A környékről mintegy 300 lakost kellett kitelepíteni, a saját érdekükben. A 83 éves Harry R. Truman – aki csak névrokona a korábbi elnöknek – 54 éve lakott már a hegy tövében, és nem volt hajlandó elköltözni onnan.
Közben egyre több geológus létesített megfigyelőállomást a környéken, hogy kameráikkal és műszereikkel folyamatosan követni tudják a hegy vulkáni tevékenységét. Május 18-án reggel 8 óra 32 perckor aztán bekövetkezett a tragédia. A tűz­hányó északi kúpja egyszerűen kirobbant a helyéről, ami miatt a hegy percek alatt mintegy 400 métert veszített a magasságából. A mintegy 1600 atombombának megfelelő robbanás nyomában képződő hamufelhő 23 kilométer magasra emelkedett. A lenyűgöző jelenséget egy a közelben kempingező férfinak sikerült nagysebességű fényképezőgépével elkapnia mintegy 11 kilométeres távolságról. A kitöréskor fejlődött hő miatt a hegyet borító hó és jég megolvadt, és árvíz­ként zúdult le mintegy 300 kilométer per órás sebességgel. A sáráradat gyökerestül csavarta ki a fákat, és sodorta tovább magával. A légi felvételeken mindez úgy nézett ki, mintha egy doboz fogpiszkálót szórtak volna szét.
A 30 éves vulkanológusnak, David A. Johnstonnak, aki túlságosan közelről figyelte a kitörést, csupán annyi ideje maradt, hogy belekiáltson az adóvevőjébe: „Vancouver, Vancouver, itt van…” Hangját ezután elnyelte a morajlás. Soha nem találták meg a holttestét. Egy filmes csapatnak óriási szerencséje volt, ugyanis a tűzhányó aktivizálódása következtében megbolondult az iránytűjük, és csak nagy nehézségek árán találtak rájuk a mentőcsapatok.
Összesen 57 ember vesztette éle­-tét – köztük Reid Blackburn, a National Geographic fényképésze, és az idős Truman úr is, akit 16 macskájával együtt eltemetett a sárlavina.
A becslések szerint mintegy 7000 nagyvad (medve, jávorszarvas stb.) is elpusztult, a patakok vize felforrt, elevenen főtt meg milliónyi hal.
Az anyagi károk is jelentősek voltak: megsemmisült 47 híd, több kilométer vasút és országút is. A lehulló hamu még a 300 kilométerre fekvő településekre is 5 centiméter vastag réteget terített. Az élővilág teljes rekonstrukciójához még 30 év is kevésnek bizonyult.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek