Valahol utat tévesztettünk. Erről szól Ady Eltévedt lovas című verse is: „Vak ügetését hallani/Eltévedt, hajdani lovasnak,/Volt erdők és ó-nádasok/Láncolt lelkei riadoznak.//Hol foltokban imitt-amott/Ős sűrűből bozót rekedt meg,/Most hirtelen téli mesék/Rémei kielevenednek.//Itt van a sűrű, a bozót,/Itt van a régi, tompa nóta,/Mely a süket ködben lapult/Vitéz, bús nagyapáink óta.//(…) Csupa vérzés, csupa titok,/Csupa nyomások, csupa ősök,/Csupa erdők és nádasok,/Csupa hajdani eszelősök.// Hajdani, eltévedt utas/Vág neki új hináru útnak,/De nincsen fény, nincs lámpa-láng/És hírük sincsen a faluknak.//Alusznak némán a faluk,/Multat álmodván dideregve/S a köd-bozótból kirohan/Ordas, bölény s nagymérgü medve.”
Az okokat elég nehéz meghatározni. Az biztos, hogy a szabadság kivívásának célja és a zsarnoksággal szembeni ellenállás a kiegyezésig még összetartotta a nemzetet. A kiegyezés után a mostani rendszerváltásunkhoz hasonlóan a magukat vesztesnek érző társadalmi csoportok keresték és megtalálták maguknak azt az ideológiát, amely számukra a pozícióharc eszköze lehet. Mivel a nemzet gondolata egy – a felhasználó számára, érdekei szerint – szabadon tágítható, hajlítható, torzítható metafora, könnyen a „nemzeti osztályharc” fő eszköze lehetett. „A hazafiság a gazemberek utolsó mentsvára” – tartja egy 18. századi angol mondás, amelyről tudjuk, hogy nem minden esetben van így, de ebben az esetben igen, amikor a frusztrált, helyi vagy országos elitekből kiszorult társadalmi csoportok érdekeiket a nacionalizmus saját orcájukra formált alakja mögé rejtve, a nemzeti gondolat sötét oldalát felhasználva, a gyűlölet és demagógia fegyverével élve kezdték el „végső harcukat” a zsákmány felosztása érdekében. Hogy ne sokat cifrázzuk: a torzulásos nemzetképek a nemzeti maffiaharcok ideológiai eszközei.
Az elszegényedő nemesség sokszor magyarságára hivatkozva próbált jól fizető hivatalokat szerezni, az elszegényedő parasztság egy részének szemét szúrta a gyarapodó tót vagy sváb nemzetiség, a háttérbe szoruló történelmi egyházak pedig az „istentelen, nemzetidegen, liberális” zsidót ostorozva próbáltak hatalmi pozícióikba visszatérni. Ebből a korból származik a modern antiszemitizmus legtöbb olyan „újrahasznosítható” szófordulata, amelyek a „környezettudatos” politikai gondolkodás jegyében hazánkban a jobbszélen még ma is használatosak. Ezt mutatja az 1870-es évektől az antiszemitizmus megerősödése, országos antiszemita párt alakulása, majd a koholt tiszaeszlári vérvádper. Ekkor jöttek divatba a tudatosan gerjesztett etnikai konfliktusok mint a hatalmi harc eszközei. Ady pedig egyik esszéjében a nacionalizmust egyszerűen mint a klerikalizmus álarcát mutatja be. A nemzeti gondolat – születésekori jellegével szemben – ekkor válik a haladás elleni halálos fegyverré: „Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre (…) Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át- és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.
Vívjátok a dühös szerelemi harcot Áron nyughatatlan népével: ebben a gyilkos ölelkezésben bíztunk eddig, a semita élesztőben, a zsidó segítségben. Elmúlt ez is, ez a bizalmunk: erős vagy te, Pusztaszer, erősebb vagy Jeruzsálemnél, erősebb vagy Babilonnál, erősebb vagy Rómánál, erősebb vagy Párizsnál. Légy hivalkodó: erősebb leszel Bécsnél is. (…) Hiszen álljatok meg, maradjatok meg, tartsátok meg koponyáitok kerekségét és keménységét, éljetek a magyar glóbusz nagyszerűen ostoba hitében. De mit csináltok velünk, mi is magyarok vagyunk, és minket elbolondítottatok. (…) Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták? (…) Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel?” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)
Egy-egy társadalmi jelenség okainak magyarázatakor nem érhetjük be pusztán anyagi-gazdasági magyarázatokkal. Hogy egyik-másik társadalom hasonló problémákra miért ad különböző válaszokat, annak nagyon sokszor mély szellemi vagy a társadalom erkölcsi állapotából fakadó okai vannak. Például: az 1929–33-as nagy gazdasági világválság meglehetősen hasonló problémáira gyökeresen különböző választ adott az Amerikai Egyesült Államok vagy Anglia, mint Németország. Hogy a mostani válsághelyzetre milyen válaszokat adunk, nem történeti meghatározottság, hanem a most és itt élők felelőssége!
Antinemzetképek
Általában az jellemző rájuk, hogy a klasszikus magyar nemzetfelfogás alapértékeit kiforgatják valamilyen szempontból: a polgári szabadság helyett annak valamilyen korlátozása, az emberiséghez kapcsolódás helyett bezárkózás, vagy a világtörténelmi fősodor felé való kapcsolat korlátozása jellemzi. Felelősség, jogok és kötelezettségek helyes aránya felborul, vagy a jogok, vagy a kötelezettségek túlhangsúlyozása történik. Befogadó nemzet helyett kirekesztés. Munka és verseny helyett helyezkedés és protekcionizmus. Erkölcsi alapú nemzetkritika helyett anyázás. A társadalmi válságokra pedig múltba fordulással válaszolnak.
Az egyik fő antinemzetkép, amely bizarr módon most a 21. században érte legszélesebb körű kiteljesedését: a Szent Korona-tan, amely mára az ősmagyar táltos hittel elválaszthatatlan egységet képez. A millenniumi ünnepségek idején a különböző nemzetiségű Nagy-Magyarország egységét kifejezendő Szent István-i állameszme felelevenítői álmukban sem gondolták volna, hogy a romantikus, birodalmi gondolat kifejezésére a középkorból előhalászott államkép ilyen karriert fut majd be.
A Szent Korona-tan mára már egy olyan organikus nemzetfelfogás, amely nemzeti létünket egy misztikus genezisből eredeztetve a nemzet fejlődésére mint egy szellemi test életére és növekedésére tekint. Ezen felfogás szerint ennek a misztikus nemzettestnek táplálói részben a nemzetfejlődés ősi szakaszára jellemző táltos- vagy sámánhit, vagy pedig az a Szent Korona, amelyben ez a szellemi test manifesztálódik. A táltoshit vagy a Szent Korona jelentősége pedig felfogásuk szerint abban áll, hogy ezek azok a kapuk, ahol az anyagi világ találkozik a transzcendenssel. Ez az elképzelés részben abból a középkori felfogásból fakad, amelyik a pogány vallásokat a kereszténységgel akarta szinkretikus egységbe foglalni. Aki beleszületik a „nemzettestbe”, az nem rendelkezik önálló döntési, választási jogkörrel, csak a „test” részeként funkcionálhat. Ha ennek ellenszegülne, akkor kirekesztés, sőt akár fizikai megsemmisítés is járhat érte. A befogadónak beállított Szent Korona-tan (nincs jelentősége a tag származásának) igazából az egyéni szabadság legsúlyosabb felszámolását jelenti. Nem véletlen, hogy a rendszerváltásig ez az elképzelés leginkább a különböző emigráns nyilas orgánumokban virágozhatott.
A konkrét ellenség ellen zajló első világháború után a környező népekben és etnikumokban tárgyiasult újra az ellenségkép. Ezt erősítette Magyarországon a fehérterror, a húszas évektől jellemző, de bizarr módon még az ötvenes években is előjön. Az így gondolkodók a „magyarságkutatók”. Valakinek a származásában érzékelik maguk számára a veszélyt. Ma ez elsősorban a cigányok és zsidók elleni gyűlöletben jelenik meg.
Ezt egészíti ki az az asszimilációs nemzettudat, amikor egy nemzetiségnek az asszimilációs buzgalma válik nemzeti ethosszá. E logika szerint a nemzeti értékekhez való kényszeres alkalmazkodás a nemzethez való tartozás könyörtelen feltételévé válik. Ők azok a magyarkodók, akik magyarabbak lesznek a magyaroknál. A reformkori, klasszikus, patrióta, magyar nemzetfelfogásnak pontosan az inverzét produkálják. A költőfejedelem egyik verse gyönyörűen jellemzi ezt a helyzetet, melyet annak apropóján írt, hogy filoszemitizmusa miatt kérdőjelezték meg tisztán magyar származását olyan személyek, akik német származású asszimilált magyarok voltak. „...(S az álmosaknak, piszkosaknak,/Korcsoknak és cifrálkodóknak,/Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,/Magyarkodóknak, köd-evőknek,/Svábokból jött magyaroknak/Én nem vagyok magyar?)” (Ady Endre: Én nem vagyok magyar?)
A magyaroknál magyarabbak a hamis nemzetfelfogásban, a nemzeti közösségben találják meg az egzisztenciális félelemmel szembeni „menedéket”. Ez a paranoid gondolkodásmód személyi vagy létbiztonságának veszélyeztetését kivetíti bizonyos jelenségek félreértelmezésével: „cigánybűnözés”, „zsidó nagytőke”, „multik”, „globalizmus” stb. Alapvetően csak akkor rasszista, ha ez ellenségképében is megjelenik.
Mit tehetünk?
2010. 04. 09. (XIV/14)
