A Szovjetunió széthullását követő másfél évtizedben a szö-vetségi (orosz) hadsereg két hadjáratot is folytatott a csecsenföldi szeparatisták ellen. A mindkét oldalról nagyobb katonai erőket megmozgató háború már a múlté, de a katonaság, a rendőrség, a hivatalos személyek, intézmények elleni (mind gyakrabban öngyilkos) merényletek, helyi összecsapások folytatódnak, sőt, az utóbbi időben számuk tovább nőtt. És immár nemcsak Csecsenföldön, hanem a közeli Ingusföldön, továbbá Dagesztánban, a Kabard-Balkár és a Karacsáj-Cserkesz Köztársaságban is. Hivatalos közlés szerint ebben a régióban tavaly 700 merényletet követtek el rendfenntartók ellen, ezekben 235 rendőr és katona veszítette életét, 680-an sebesültek meg. Ez a szám az előző évinek a másfélszerese.
Miután Moszkva az egykori szeparatista hadúr, majd az oroszokhoz átállt imám fiát, Ramzan Kadirovot tette meg Csecsenföld elnökének, a köztársaságban eleinte jelentősen csökkent a központi hatalom képviselői elleni fegyveres akciók száma. Kadirov halálosztagai ugyanis biztos helyismerettel rendelkezve könyörtelenül, így tehát eredményesen csaptak le a bandákra, illetve ellenséges nemzetségek tagjaira (valamint a jogvédőkre), ugyanakkor a szövetségi kormány nem csekély összegeket fordított az újjáépítésre, munkahelyek teremtésére.
Ez így együtt egy ideig hatékony is volt. Azután, amint a beruházások csökkentek (a válság következményeként az egész régióban mintegy 20 százalékkal), illetve amint az új hatalom egyre több gaztette kiáltott vérbosszú után, az ellenállás ismét fellángolt. Ingusföld akkoriban frissen kinevezett elnöke, Junusz-Bek Jevkurov más módszerrel, a néppel való bizonyos fokú párbeszéddel próbálkozott, de hiába. Tavaly június 10-én tűz alá vették Aza Gazgirejevának, a köztársaság legfelsőbb bírósága elnökhelyettesének gépkocsiját: az asszony belehalt a merényletbe. Június 13-án Nazranyban, a köztársaság fővárosában lelőtték Basir Ausev volt belügyminisztert. Június 22-én pedig már maga Junusz-Bek Jevkurov gépkocsikonvojának vezettek neki egy robbanóanyaggal megrakott autót. Az elnök csodával határos módon túlélte a merényletet, bár súlyosan megsebesült. Augusztus 12-én dolgozószobájában lelőtték Ruszlan Amerhanov ingus építésügyi minisztert. Öt nappal később felrobbantották a Nazrany járási rendőrség székházát: 20 halott, 260 sebesült. Az idén február elsején gránátvetővel vették tűz alá a belügyminisztérium épületét. Cserkesszk városában meglőtték gépkocsijában Iszmail Bosztanovot, Karacsáj-Cserkeszföld főimámját, aki elítélően nyilatkozott a fanatikus muzulmán irányzat, a vahabiták tevékenységéről. Dagesztánban többek között két járási főnök és egy ügyész lett merénylet áldozata, tüzet nyitottak a rendőrkapitányságra, felrobbantottak egy gázvezetéket. Február 26-án Mahacskalában, a köztársaság fővárosában kiraboltak egy pénzszállító postaautót.
A postarablás természetesen közönséges köztörvényes bűncselekménynek is elkönyvelhető, ám a dolog ennél összetettebb. Ahogyan az 1905-ös forradalom idején Sztálin irányításával Kamo, a terrorista is a pártkassza javára, a fegyveres felkelés anyagi támogatása érdekében hajtotta végre Tifliszben az „expropriációt” (egy postakocsi pénzszállítmányának „kisajátítását”), itt is sok jel mutat arra, hogy az ellenállás céljaira, megvesztegetésekre, fegyverek beszerzésére kellett a pénz. A tetszetős cél, a független, igazhitű Kaukázusi Emirátus kivívásához ugyanis természetesen anyagiakra is szükség van. Erre a szeparatisták állítólag Afganisztánból jövő kábítószer-szállítmányok továbbításával tesznek szert, illetve a muzulmán „külföld”, az al-Kaida is bőségesen támogatja őket. Mi több, a fegyveresek soraiban arab önkéntesek és zsoldosok harcolnak. Ez a motívum a csecsen háborúk óta szerepel az orosz propagandában. Talán nem teljesen alaptalanul, de valószínűleg erősen eltúlozva. Fél esztendeje az Interfax hírügynökség beszámolt arról, hogy Dagesztánban egy Doktor Muhammad néven ismert algériai állampolgár működik az al-Kaida helyi koordinátoraként, ám ezt a férfit a szövetségiek mindmostanáig ugyanúgy nem voltak képesek kézre keríteni vagy levadászni, ahogyan korábban sem igen tudtak felmutatni elfogott külföldi zsoldosokat. A Kaukázusból érkező híreket egyébként is nagyon óvatosan kell kezelni. Eddig három ízben (legutóbb néhány hete) jelentették, hogy harcban megölték a csecsen felkelők vezérét, Doku Umarovot, „Icskéria elnökét”, a „Kaukázus modzsahedjeinek emírjét”, de a hír minden alkalommal kacsának bizonyult.
Úgy tűnik, hogy az észak-kaukázusi autonómiákban zajló támadások, merényletek mögött elsősorban amúgy sem tényleges ideológiai, vallási, függetlenségi motívumok állnak, bár kétségtelen, hogy ez a tényező is bizonyos szerepet játszik.
A már idézett szakértő, Pavel Felgengauer az erőszak fellángolását a szövetségi kormány politikájával szembeni elégedetlenséggel, a helyi korrupcióval, a rendvédelmi szervek visszaéléseivel magyarázza. Véleménye szerint a helyzetet tovább bonyolítja a gazdasági válság, a munkanélküliség, a nyomor. És – tegyük hozzá – a kaukázusi hagyományok is, köztük például a vérbosszú a rendszeresen razziázó, ártatlan lakosokat megkínzó, legyilkoló rendőrökkel, katonákkal, helyi potentátokkal szemben. Ramzan Kadirov, az állítólagos terroristák – valójában a békés lakosság – ellen tényleges terrort alkalmazó csecsen kényúr ma már a szövetségi kormányt is kompromittálva, elszabadult „hajóágyúként” viselkedik, akit az őt „kitaláló” Moszkva nem képes megállítani. Sőt, Dmitrij Medvegyev elnök nemrégiben kénytelen volt kifejezetten a védelmébe venni, mondván, hogy „Kadirov nem is olyan rossz fiú”.
Ugyanakkor az orosz vezetés a jelek szerint tisztában van a helyzet súlyosságával, a valóban hatékony eszközök keresésének szükségességével, amit a többi között az mutat, hogy az utóbbi hónapokban mind Medvegyev, mind Putyin több alkalommal is ellátogatott az Észak-Kaukázusba. Legújabban a 9 millió lakosú régiót leválasztották az addigi szövetségi körzetről, és élére teljhatalmú elnöki megbízottat állítottak, aki egyben az Oroszországi Föderáció miniszterelnök-helyettese. S ha az utóbbi tisztség sokat elárul Alekszandr Hloponyin hatásköréről és lehetőségeiről, legalább olyan figyelemre méltó az is, hogy a „helytartó” nem katona, nem rendőr, hanem volt bankár, gazdasági szakember. Moszkva vélhetően felismerte, hogy ha véget kíván vetni annak, amit a londoni Times „kegyetlen és titkos háborúnak” nevez, azt elsősorban nem katonai vagy titkosszolgálati, hanem törvényes, civil, szociális eszközökkel lehet csak elérni.
2010. 03. 19. (XIV/11)
