„Aki visszavonultan él, nagyobb világot fedez fel, mint aki utazik. Csatákat él át, s földrengéseket, s egy-egy történelmet, amely a lélek világtörténelme" - írja Gárdonyi utolsó, Bibi című regényében. Egyénisége, életműve a mai napig számos tisztázatlan kérdéssel, hamis mítosszal, klisével terhelt, műveit sokszor félreértelmezik, alul- vagy túlértékelik.
Gárdonyi életének és életművének fontos korszakhatára volt az Egerbe való költözés (1897). Ez az az időszak, amikor nemcsak új alkotói közeget keresett a vidéki magányban, hanem új utakat, megoldásokat is kutatott. Bővült témavilága, új műfajokat próbált ki. Gárdonyi folyamatosan vizsgálta környezetét, nyitott maradt a társadalomra, annak változásaira, a modernség megérintette, és igazodni is próbált annak körülményeihez. Ez a nyitottság azonban pusztán csak szemlélődést jelentett, a megújulás alapos-csendes önújítási folyamat volt. Munkavégzése sokszor volt kísérletezés, olykor önmagával is ellentmondásba keveredve.
Gárdonyi mindennapjait a munka, a család (édesanyjával és két fiával élt, felesége korábban elhagyta), az utazások, a barátokkal való beszélgetések, világmegváltó vitatkozások töltötték ki. Napjai nagy részében dolgozószobájában ült: írt, olvasott, elmélkedett. Szép időben botanikus kertjében sétálgatott, s ha éppen nem valamelyik művén dolgozott, szívesen fogadott vendégeket, vagy látogatta meg barátait, ismerőseit Eger belvárosában.
2009. 12. 22. (XIII/52)
