Aral: a szó türk nyelven szigetet jelent, és az itteni emberek életében valóban egyfajta éltető oázis szerepét töltötte be a környező sivár sztyeppék között elterülő hatalmas víz. Az itt élő kazahok nem vándoroltak egyik helyről a másikra, eltartotta őket a halban gazdag tenger, így ment ez évszázadokon át. A változás az 1960-as évek után kezdődött. Sok halász biztosan nem ismerte az akkori kormány döntéseit, az viszont egyre észrevehetőbb lett, hogy a víz megy el: évről évre mind messzebb és messzebb kellett gyalogolni a partig, míg már mindenki tudta – a tenger haldoklik, szárad. Az Aral, egykor a világ negyedik legnagyobb tava, beltengere gyors ütemben zsugorodni kezdett – annyira, hogy 2003-ban a víz felületéből egynegyed maradt csupán, tömegéből pedig mindössze tíz százalék. A víz mind beljebb és beljebb húzódott a partoktól, rozsdásodó hajókat hagyva a sós pusztaság kellős közepén, míg a nemrégiben forgalmas városok kikötői víz nélkül maradtak – sok-sok kilométernyire az egyre távolodó tengertől.
„Az Aral-tenger nem elpusztult, az Aral-tengert megölték” – mondja Nazsmadin Muszubajev, a régió egyik vezetője. Ő még emlékszik, amikor az 1960-as években a szovjet kormány Üzbegisztán fővárosában, Taskentben tartotta plenáris ülését. Akkor és ott ismertette a vízügyi miniszter a környék gyapottermelésének növelésére irányuló grandiózus kormányterveket, melyek értelmében a két legnagyobb közép-ázsiai folyó – az Amurdarja és Szirdarja – medrét elterelik, hogy ezáltal biztosítsák Kazahsztán és Üzbegisztán gyapotföldjeinek öntözését.
„És mi lesz az Arallal?” – kiáltott fel valaki a teremben. „Az Aralnak – felelte a miniszter – nem marad más, mint szépen meghalni”. Az Aral halála azonban nem sikerült szépre.
Ahonnan elvonult a tenger, nem sok minden maradt: az egyre messzebb húzódó és sósabbá váló vízből kipusztultak a gazdasági szempontból értékes halak – így a környéken lakó, halászatból élő emberek jelentős része munkalehetőség híján kénytelen volt elhagyni szülőföldjét és más vidékre költözni. Az ittmaradottak rendkívül ínséges körülmények között küszködnek a megélhetésért – sokszor az éhezés határán. A szél által hatalmas körzetben szétoszlatott sós (és műtrágyás) pornak köszönhethetően sok növény és állatfajta kipusztult, az embereknél pedig drámai módon megugrott a különböző, errefelé eddig nem ismert betegségek megjelenésének aránya. A nyelőcsőrákosok számát tekintve világelsők lettek, de gyakori a vérszegénység, valamint többfajta légúti, szem-, máj- és vesebetegség, és megnőtt a gyermekhalandóság.
Az Aral egykor hatalmas vízfelülete jótékony hatással volt a klímára: a párás levegő kellemes időjárást biztosított, míg most a nyár kibírhatatlanul forró és száraz, a telek pedig kemények és hosszúak. És ha ez nem elég, van még egy kis gond. Az egykori szovjet kormány az Aral-tenger egyik lakatlan szigetét használta biológiai fegyverekkel kapcsolatos kísérletezésekre. A Vozrozsgyenije (Újjászületés) nevet viselte az a szupertitkos hely, ahol lovakat, juhokat, majmokat és más kísérleti állatokat oltottak be olyan betegségek kórokozóival, mint például a himlő. Miután 2001-ben a sziget összeolvadt a szárazfölddel, megnőtt az esélye annak, hogy a halálosan veszélyes mikroorganizmusok megőrizvén életképességüket fertőzött rágcsálókon vagy más úton-módon elterjedhetnek.
Sokáig valóban nem történt semmi, csak a pusztulás tétlen szemlélése; aztán a rendszerváltással itt is megmozdult valami. A tenger megmentésére irányuló első tervek a kilencvenes években jelentek meg, egy évvel azután, hogy az Aral kettévált egy kisebb északi és egy nagyobb déli részre. A 2005-ben felépült hatalmas Kokarali-gáttal legalább a felső, úgynevezett Kis-Aralt tudják megőrizni a pusztulástól – ezzel azonban a déli részre vár biztos halál. A tudósok számításai szerint az egész tengert nem lehet többé megmenteni. Még ha egyáltalán nem használnák az Amurdarja és a Szirdarja folyók vizeit öntözésre, (tehát megszűnne a mezőgazdaság a régióban), akkor is kétszáz évig tartana, míg a víz elérné eredeti méreteit. A Világbank segítségével, hatvannyolc millió dollárnyi hitelből megépült gát hozzájárult ahhoz, hogy a Kis-Aral már negyven százalékban visszanyerte tömegét, és vize sem olyan sós már. A halászhajók újra a vizeken vannak, a környék pedig csapadékosabb lett.
„A tenger elment a kikötőnkből, de nem ment el a szívünkből” – hirdeti egy ütött-kopott tábla a valamikor virágzó, ma igencsak kopottas, elhanyagolt város bejáratánál. A tenger innen még negyven kilométerre van, azonban – ahogy ígéri a kazah kormány – a második gát megépítésével 2010-re elér idáig. A 126 millió dolláros beruházás reményt ad arra, hogy Aralszk, az egykor legnagyobb arali város kikötőjét újra elérje a víz.
A város lakói egy emberként várják ezt a percet. Mindenki igyekszik elfelejteni azokat a sötét éveket, amikor eltűnt a víz, a munka és a remény. A férfiak tömegesen nyúltak az üveg után, sokan öngyilkosok lettek. Most jövögetnek vissza még az öregek is: „Ráérünk még meghalni – mondogatják – most már kivárjuk, míg újra itt lesz a tenger.” Egyikük meséli hogy hány tengerben fürdött már: az Északiban, a Kaszpiban, a Fekete-tengerben, de ahogy mondja: „Egyik sem az igazi: olyan csípősek azok. Az Aral az selymes, kellemes. Rengetegen nyaraltak itt Aralszkban a szovjet időkben, nemhiába – emlékezik vissza az öreg.
A már megépült gátnál zajlik az élet: a parton valóságos sátorváros van, itt laknak azok a halászok, akik messziről utaztak ide a munkáért. Bár sokat kell távol lenni otthonaiktól, a növekvő bevételek miatt egyre többen mégis ezt választják.
Ami pedig a tovább száradó déli Nagy-Aralt illeti – ott más típusú terveket szövögetnek. A néhai meder ugyanis valószínűleg kőolajmezőket rejt magában, a helyszínen már évek óta folynak a kutatások. Bár ez komoly anyagi haszonnal kecsegtet – (legalábbis a máris jelenlévő Shell és a japán JNOS társaságok, valamint, ahogy a helyiek megjegyezték: az „oligarcháink” számára) – ez az évszázadok óta itt élő halászdinasztiák mai, tengerük nélkül maradt leszármazottainak sovány vigasz. Arról nem is beszélve, vajon milyen újabb ökológiai következményekkel jár egy újabb ambíciózus emberi beavatkozás.
2009. 07. 31. (XIII/31)
