A Nessie-nek keresztelt titokzatos állat éppúgy Skócia jelképévé vált, mint a kockás szoknya, a skót duda vagy a whisky. Kaledónia hegyvonulatait hosszan elnyúló, tiszta vizű, vadregényes tavak szelik ketté. Ezek egyike a Loch Ness, a mintegy 39 kilométer hosszú – ám alig másfél kilométer szélességű –, 130 méter átlagmélységű jéghideg állóvíz.
Hogy a skótoknak lehet némi sütnivalójuk, azt jól bizonyítja turistacsalogató legendájuk születése. A feltűnően egybehangzó leírások szerint a tavat egy hosszú nyakú, púpos hátú, meglehetősen gyors mozgású lény lakja, mely időnként felbukkan, és – talán némi marketingcélzattal – szívesen ijesztgeti az arra járókat. Furcsa magatartását az élet igazolta, hiszen a rejtélyes látványosságra egy egészen új iparág született. A szörnyet ábrázoló pólók, mosdószivacsok, úszógumik elárasztották egész Skóciát.
A több mint 4000 feljegyzett észlelésből az első még a 6. században keletkezett. E szerint 565-ben Szent Columba Skóciába indult, hogy a keresztény vallást terjessze a pogány őslakók között. Amikor a Loch Nessen kelt át, egyik kísérőjét elragadta egy púpos hátú vízi szörnyeteg. A szerzetes ekkor megdorgálta a fenevadat, aki el is engedte áldozatát. A világraszóló siker után azonban csak elvétve hallani a mélyvízi szörnyeteg létezéséről. Csak mintegy becsületképpen jelenik meg időről időre a (fel)színen. A nagy áttörést a 20. század hozta.
Az 1930-as években útépítési munkálatok kezdődtek a tó körül, ami előrevetítette a szörny addigi nyugalmának megzavarását. A Mackay házaspár beszámolójának hitelét azonban némiképp csökkentette az a tény, hogy a férfi egy közeli hotel tulajdonosa volt. Ettől kezdve egyáltalán nem kellett attól tartaniuk, hogy félgőzzel üzemeltetik majd a vállalkozásukat. A szenzációkeltő újságcikkek hatására egész Európából özönlöttek a kíváncsiskodók.
Mielőtt az első felzúdulás után lecsillapodtak volna a kedélyek, megszületett a nőgyógyász fényképfelvétele. Már csak egy mozgófilm kellett, ami nem is késett sokáig. Az 1960-as mintegy négyperces fekete-fehér felvételen egy nagy távolságban úszó, maga mögött V alakú nyomot hagyó, cikcakkban távolodó objektum látszik. Ezt követően még számos homályos fénykép és film látott napvilágot, melyek azonban nem győzték meg a szkeptikusokat.
A véletlenszerű találkozások helyett sokan maguk eredtek a szörny nyomába. Volt, aki egy léggömbbel közelítette meg a tó felszínét, és egy zsinóron – csali gyanánt – hatalmas szalonnát lógatott a vízbe. A svéd Jan Sundberg tőkehalhálóval szerette volna elfogni. A londoni Daily Mail felkérte a híres vadászt, Marmaduke Weatherallt, hogy ejtsen el egy példányt. Ő állítólag a lény lábnyomát is megtalálta a parton. Később azonban kiderült, hogy ezeket egy napernyő vízilóláb formájú talpazatával produkálta egy tréfacsináló. Egy mini-tengeralattjáró, amely szintén a szörny után kutatott, „titokzatos röfögéseket és morgásokat” észlelt a mélyben. Nessie feltételezett lakóhelyét egyébként évek óta víz alatti és feletti webkamerák tucatja figyeli.
Az egyéni próbálkozások mellett már a hatvanas években megjelentek a tudományos kutatások csírái is. Angol és amerikai egyetemek hallgatói megalapították a Loch Ness-i Jelenséget Vizsgáló Irodát. Az első igazi szenzációt az 1972-es Robert Rines vezette csoport szolgáltatta. Hanglokátoruk augusztus 8-án 1 óra 40 perckor olyan hirtelen mozgást észlelt, mint amikor egy halraj rémülten menekül a ragadozó elől. Az üldöző körülbelül 6-9 méter hosszú szilárd test volt, amelyről egy víz alatti fényképezőgép figyelemre méltó képeket készített.
Az egyik felvételen egy rombusz alakú, másfél méter hosszúságúra becsült uszonyszerű forma volt kivehető.
1975-ben egy olyan kamerát engedtek a vízfelszín alá, amely 45 másodpercenként exponált. Egy június 19-ei – a víz nagy tőzegtartalma miatt– elmosódott fotón egyesek egy lófejre emlékeztető alakzatot véltek felfedezni. Az 1987-es tíznapos Deepscan hadművelet azonban már eredménytelenül ért véget, annak ellenére, hogy a legmodernebb elektronikai eszközökkel felszerelt hajók pásztázták a vizet. 1993-ban a Discovery Communications kutatta a tó ökológiáját, de semmilyen ismeretlen élőlény nyomaira nem bukkantak. Tíz évvel később a BBC végeztetett részletes megfigyelést a helyszínen, amelynek eredménye – vagyis eredménytelensége – alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a lény nem létezik.
1993-ban egy kisiparos bevallotta, hogy az 1934-es híres fotó egyszerű kacsa. A puhafából készített „nyakat” egy játék tengeralattjáróra erősítette, amelyet aztán a doktor lefényképezett, és eladott a sajtónak. 2004-ben egy film-trükköket gyártó cég gondolta úgy, hogy egy kissé megtréfálja a rajongókat. Műanyagból készítettek egy pleisosaurus modellt, amely néhányszor felbukkant a tóból. De túl átlátszó trükk volt, ami nem is kapott nagy hírverést. Egy évvel később két diák állította azt, hogy a tóparton talált egy szarvastetemet, amelyet hatalmas fogak marcangoltak szét. Hamarosan azonban őket is leleplezték.
De ha az észlelések egy része egyszerű csalás, akkor vajon mit láthattak a jóhiszemű szemtanúk? Az északi vizeken, ha a talajhoz közeli hűvös levegő fölé melegebb kerül, a víz felszínéhez közeli tárgyak képe eltorzulhat. Ezért egy felborult csónak, nagyméretű angolna, libasorban úszó vidrák csoportja, vízbe dőlt fenyőfa és megannyi más lehetséges állat vagy tárgy megtévesztheti a szemlélődőket. Adrian Shine biológus szerint egy óriás balti tok lehet a titokzatos állat, amely akár 300 kilósra is megnőhet. Luigi Piccardi olasz geológus pedig azt állítja, hogy földmozgások okozta óriási buborékok keltik a szörnyszerű hatást. A British Museum tudósai szerint a szörny nem más, mint átázott tőzeg, amelyik fel-le süllyed a mély tóban.
2009. 04. 24. (XIII/17)
