Ferenc lakóhelyén szinte százszázalékos a munkanélküliség, ezért az itt élők többségéhez hasonlóan ő is alkalmi munkákból tengeti életét. Ez azonban többnyire feketézést és embertelen körülményeket takar – meséli az egykori művezető, akinek lassú lecsúszása tipikus társadalmi jelenségnek mondható. A legalját számára az jelentette, amikor egy vállalkozó família kezében volt a sorsa. Húsüzemben dolgoztatták kiskönyvvel, reggel háromtól este tízig két és fél hónapon át, miközben egy pincegarázsban aludt tizenkilenced magával. Mosdó az udvari csapnál volt, a WC pedig a száz méterre lévő kis-erdőben – elevenítí fel dermesztő élményeit a férfi, aki egyedül a kosztra nem panaszkodhatott: „egy húsüzemben nem szokott éhezni az ember”. Fizetéskor alig hitt a szemének: a bérükből vastagon levonták az étkezést és a szállást is. Ráadásul nem lehetett hazamenni, mondván, szezonális munkáról van szó, nem lehet itt szaladgálni jobbra-balra, majd hazamegy, ha vége. „Két és fél hónapig bírtam, akkor megszöktem, de a család nem adta fel, keresett mindenhol, úgyhogy a rokonoknál kellett bujkálnom” – emlékezik Ferenc, és máig nem mert rendőrökhöz fordulni, mert meggyőződése, hogy hosszú távon ő húzta volna a rövidebbet. Rejtőzködött és várt, hátha elfelejtik sanyargatói. Ma, a rémálom után másfél évvel érezheti csak biztonságban magát, miután hallotta, hogy a család másik szerencsétlen balekot talált helyette.
Tavaly háromszázharminckilenc esetben indítottak nyomozást személyi szabadság korlátozásának ügyében, a felderítési arány közel ötvenszázalékos. Külön nyomozócsoport nincs ráállítva ezekre az ügyekre, mert minden eset egyedi, az adott kapitányság folytatja le a vizsgálatokat – áll a rendőri tájékoztatóban.
„A felszínre csak a jéghegy csúcsa kerül, pedig egy igen elterjedt szokással állunk szemben” – állította lapunknak egy névtelenséget kérő emberi jogi aktivista, aki nem egy félős típus, családját azonban nem keverné a zavarosba. Amióta elesett emberekkel, – saját elnevezésében – „aranyásókkal” foglalkozik, számtalan fenyegetést kapott. Az aranyásók szinte mindegyike szerencsétlen sorsú, teljesen kiszolgáltatott, csaknem emberi roncs, akik sok esetben egy egész kolónia kiszolgálói, „csicskásai”. Főleg azok a roma családok alkalmazzák a modern rabszolgatartásnak ezt a módszerét, akik állattartással foglakoznak. A sok esetben állati sorban tartott emberek ennivalóért és koszlott szállásért dolgoznak, öregségi vagy rokkantsági nyugdíjuk „gazdájuk” kezében landol. „Amikor ilyen esetekkel találkozom – mondja a roma ősökkel is büszkélkedő Károly –, azonnal megmozdul bennem a tenni akarás, csakhogy nem lehet ajtóstul a házba rontani, komoly, megfontolt lépésekre van szükség ahhoz, hogy ezek az emberek újra önállóak legyenek.”
Egyik sikeres mentőakciója tipikus esettanulmánya az így derékba tört sorsoknak. A pesti születésű férfi szüleivel élte megszokott külvárosi életét, anyja halála után édesapjával laktak a viszonylag nagy házban, mivel azonban a telek értéke megemelkedett, nővére rábeszélte őket az eladásra. A történet itt fordult horrorba, mivel a testvér eljárása után még egy lakásra sem futotta a nekik jutó részből, ezért az apa szülőfalujában voltak kénytelenek egy rozzant vityillót vásárolni. A zsákfalu közvetlenül a román határon fekszik, és ennél már csak belvízhelyzete volt még nagyobb hátránya. Ezt az apja halála után egyedül maradó Pál hamar meg is tapasztalta, amikor a rozoga kalyiba egy ízben majdnem rádőlt. Az életveszélyes épületet végül a falu egyik gazdája vette meg húszezer forintért, Pál pedig átmeneti szállón húzta meg magát. Egészsége folyamatosan romlott, kórházba került, ahol egy szimpatikus roma férfival került „kórházi” barátságba. Szó szót követett, a férfi ellátást, kevés munkát, bőséges gondoskodást kínált hősünknek, aki gyorsan beleegyezett az alkuba. Jövedelme rokkantnyugdíjából állt, amit újdonsült barátai már első ízben átvettek helyette a postás kezéből. Az ígért kevés munka hajnaltól késő estig tartó robotban, nyolc ló, öt tehén, számtalan aprójószág ellátásában realizálódott. Ezt időnként még megfejelték a rokonságnál végzett udvartakarítással, sőt volt, hogy napszámba is adták egy kőműves mellé. Az étel változatos volt: a konyhai maradéktól a luxusnak számító zsíros kenyérig terjedt a minőség. Pál rendszeres verésről is beszámolt, amit a család gyerekei hajtottak végre egy kis szórakozás kedvéért.
Az egyik napszámosrobot idején találkozott Károllyal, aki autója csomagtartójába bújtatva szöktette meg a férfit, és biztosított neki egy helyet, ahol átmenetileg meghúzhatta magát. Holmijáért egy ismerős rendőrrel mentek el, akinek a jelenlétében sikerült visszaszerezni Pál kevéske értékét. A férfi ma sem él teljes életet, Károly gondoskodik segítségről, de a férfi boldog, mert megszabadult a – megfogalmazása szerint – földi pokolból.
2009. 03. 06. (XIII/10)
