Zoltán esete nem egyedi: a harmincas korosztálynak már a negyede egyedülálló, és arányuk egyre nő. A felnőttkorba érő fiatalok ma egyre kevésbé jutnak el a házasságkötésig, családalapításig: továbbra is otthon laknak a szüleikkel, és folytatják addigi jól megszokott életüket. Bár életkoruk alapján felnőttkorba léptek, lelkükben kamaszok maradtak. E jelenséget utóserdülőkornak vagy Pán Péter-szindrómának szokták hívni, az elnevezés arra az örök gyerekre utal, aki nem akar felnőni, nem akar elköteleződni, másokért felelősséget vállalni.
Az énazonosságunk kialakítása életre szóló feladat. Az életszakaszoknak (gyermekkor, serdülőkor, felnőttkor) megvannak a jellemző kihívásai, melyek sokszor krízis formájában jelentkeznek. Ha egyes problémákat sikerrel leküzdöttünk, akkor léphetünk át a következő életszakaszba, fokozatos tehát a terhelés. Serdülőkorban ilyen kihívás a szülőkről, családról való leválás, és az önálló identitás kialakítása. Ez a folyamat a hozott értékek megkérdőjelezésével kezdődik, majd az újak keresésével párhuzamosan a régiek belsővé válásával folytatódik. Sok szülő megijed, amikor a kamasz gyermeke „fellázad”, és mérlegre teszi a szülei értékrendjét. A serdülő néha keresetlen stílusban szembesíti őket gyengeségeikkel, azzal, hogy miközben vizet prédikálnak, bort isznak. Ez gyakran sokkolja a felnőtteket, de ha elfogadják a kritikát, és őszintén megbeszélik gyermekükkel mind a stílusbeli, mind a tartalmi problémákat, az saját fejlődésüket is tovább lendítheti. Kamasz gyerekekkel gyakori vita tárgya a rendetlenség és az idő, hogy mikor érjen haza. Ha a szülők kilépnek a „megmondtam, punktum” hozzáállásból, és megmutatják, hogyan lehet úgy megegyezésre jutni, hogy mind a szülő, mind a gyerek szempontja érvényesüljön, jó készségeket alakíthatnak ki arra az esetre, amikor például a főnökkel kell megtárgyalni a fizetséget, vagy megkötni az üzletet. Így például meg lehet egyezni abban, hogy a kamasz mennyire lehet rendetlen a saját szobájában, amint azonban onnan kilép, köteles betartani a közösen elfogadott rendet. Természetesen kívánatos, hogy a szülő is ehhez tartsa magát, hiszen a cél az, hogy a gyerek minél életképesebb, önállóbb személyiséggé váljon.
A serdülőkort követné a fiatal felnőttkor, amely az intimitás, a párkapcsolat kialakításának időszaka. A gyerekkor biztonságától való elbúcsúzás azonban kétségtelenül fájdalommal jár, melyet az önbizalomhiány és a szülők túlzott kötődése csak fokozhat. Nemcsak a gyermeknek kell ugyanis leválnia a szüleiről, hanem a szülőnek is meg kell tanulni elengedni gyermekét. Az a szülő, aki maga is képtelen az intimitásra házastársával, a párjával közös feladatok kitűzésére legjobb ürügyként a gyermeket használja. Ezért van az, hogy sok házasság a gyermekek kirepülése után felbomlik.
2009. 03. 20. (XIII/12)
