A kérdés ott kezdődik: kik a ruszinok, és milyen nyelven beszélnek? A korábbi, sőt részben ma is hatályos hivatalos kijevi álláspont szerint a ruszinok (ruténok) bizonyos etnokulturális sajátosságokkal rendelkező ukránok, nyelvük az ukrán nyelv egyik dialektusa. Maguk a ruszinok jelentős részben önálló nemzetiségnek vallják magukat, nyelvüket pedig – az orosz, az ukrán és a fehérorosz melletti – egy negyedik keleti szláv nyelvnek. Szerbiában, illetve a rendszerváltás óta Szlovákiában és Magyarországon is önálló nemzetiségnek ismerik el őket, a hazánkban élő ruszin ajkú (származású) magyar állampolgárok saját kisebbségi önkormányzattal rendelkeznek. Ők mintegy húszezren vannak. De vajon hány ruszin él Ukrajnában, a Kárpátok hegyei között és Kárpátalja sík vidékein? A 2001-es népszámlálás során mindössze tízezren vallották magukat ruszinnak. Vezetőik szerint azonban valójában 140 ezren, fél-, sőt egymillióan vannak.
Kárpátalja, ahol nagy többségük él, Trianon előtt Magyarországhoz tartozott. Amikor a terület 1919-ben Csehszlovákiához került, lakosságának még 56 százaléka vallotta magát ruszinnak, és a vidék élvezett is valamiféle autonómiát. A bécsi döntések nyomán Kárpátalját két részletben visszacsatolták Magyarországhoz, a háború végén aztán formailag ismét Csehszlovákiához került, az azonban kisvártatva „önként” lemondott róla, és egy szerződésben hozzájárult, hogy mint „ősi ukrán föld” „saját kívánságára” 1946-tól az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság egyik megyéje legyen. Így az „országgyarapító” Sztálin Königsberg-Kalinyingrád mellett még egy olyan stratégiailag fontos európai területet csatolhatott a Szovjetunióhoz, amely korábban nem volt a cári birodalom része. Ettől fogva főként Nyugat-Ukrajnából érkezett hivatalnokok és helyi híveik igazgatták Kárpátalját. A nagyrészt görög katolikus ruszinokkal közölték, hogy ők a Kárpáton túl élő ukránok (a területet magyarul is Kárpátontúlnak kellett nevezni), és – akárcsak a Nyugat-Ukrajna más vidékein élő valódi ukránokat – erőszakosan beterelték őket az orosz ortodox egyházba. Kárpátalja a 20. században két ízben – különféle nagyhatalmi játékok következtében – egészen rövid ideig önálló is volt. Egy 1991-ben tartott – ezúttal tisztességes – népszavazáson aztán a terület lakosságának 92 százaléka Ukrajna függetlensége, és 78 százaléka Kárpátalja autonómiája mellett foglalt állást. Igaz, ez nem ruszin autonómia lett volna, hanem olyasféle, amilyen a soknemzetiségű Vajdaság Szerbiában vagy a Krím Ukrajnában.
Kárpátalja autonómiája azonban ebben a formában sem valósult meg, és miközben a falusi, de jórészt a városi lakosok többsége is (az őslakos magyarok és a szovjet időkben betelepült oroszok kivételével) úgy tartotta, hogy ők ruszinul, „po-nasemu” (a „saját nyelvünkön”) beszélnek, Kijevben és a terület közigazgatási központjában, Ungváron hivatalosan továbbra is ukránoknak tekintették őket.
Ebben az időben azonban, élve a – ha korlátozott, de mégiscsak – demokrácia biztosította lehetőségekkel, mozgolódni kezdtek a kárpátaljai ruszinok, és eleinte kevésbé, azután már meglehetősen harsányan elkezdtek autonómiát követelni maguknak. 2005-ben az OUN nevű szélsőséges ukrán nacionalista szervezet már annak az aggodalmának adott hangot, hogy ennek következtében Kárpátalja elszakadhat Ukrajnától, és a ruszin szeparatisták támogatásával vádolta meg az Ukrán Szocialista Pártot, amely szerintük együttműködik az „orosz sovinisztákkal”. Ez már a nem éppen oroszbarát „narancsos forradalom” után történt. Tavaly a Kárpátaljai Megyei Tanács (közgyűlés) helyi szinten önálló nemzetiségként ismerte el a ruszinokat (autonómiáról a határozatban nem esett szó), de Kijev azóta is adós maradt ezzel az elismeréssel. Annál is inkább, minthogy a jó esetben is csak féllegálisnak mondható Kárpátaljai Ruszin Szojm (nemzetgyűlés) kifejezetten nemzeti autonómiát, valamiféle államiságot kezdett követelni Podkarpatszka Rusznak, igaz, eleinte csak Ukrajna kebelén belül. Dimitrij Szidor atya, a szojm elnöke akkor azt mondta: a ruszin államiságból az következne, hogy Kijevben csak az ő beleegyezésükkel dönthetnének a Kárpátalja területével kapcsolatos kérdésekben, és náluk maradna az ott megtermelt értékek és szolgáltatások (például a kőolaj- és földgáztranzitdíjak) legalább 60 százaléka. Aztán már a ruszin (árnyék)kormány miniszterelnöke is hasonló követelésekkel állt elő. A háromnegyed részt oroszok lakta Krímmel magát megégető ukrán kormányzatnak azonban úgy kell egy új autonómia, mint púp a hátára.
Miután a ruszinok nem kaptak Kijevtől számukra kielégítő választ, tavaly október végére Munkácsra összehívták a Ruszinok II. Európai Kongresszusát, amely határozatában már a független kárpátaljai állam deklarálását helyezte kilátásba, és valóságos ultimátumot adott Kijevnek. Szidor atya ott már azt a meggyőződését hangoztatta, hogy a ruszinok ugyanolyan békésen válnak majd el az ukránoktól, mint annak idején a csehek a szlovákoktól. Ezen a ponton az ukrán belbiztonsági szolgálat Ukrajna területi épsége megsértésének gyanújával, de szabadlábon hagyva őt, eljárást indított az atya ellen, aki a moszkvai patriarchátus alá tartozó ortodox egyház pópája. És egyházának a Kremllel együttműködő központja serényen adja is alá a lovat, mint ahogyan a kijevi „narancsos” rendszerrel éles ellentétben álló orosz politika is kezdi kijátszani a ruszin kártyát. A moszkvai média egyszerre felfedezte a ruszinkérdést, az állami duma pedig, amelyet a szojm felszólított, hogy ismerje el Podkarpatszka Rusz függetlenségét, tavasszal napirendre készül tűzni az ügy megvitatását. Ugyanakkor a ruszin szeparatizmus mumusát az ukrán belpolitika több tényezője is igyekszik hazai ellenfeleivel szemben kihasználni. Julija Timosenko miniszterelnök például – némileg paradox módon – a mind nyíltabban nacionalista húrokat pengető Viktor Juscsenko elnöki hivatalának vezetőjét, Viktor Balogát vádolja a ruszinok titkos támogatásával.
A mintegy százötvenezer főnyi kárpátaljai magyarság rendkívül óvatosan közelíti meg a kérdést, és nyilvánosan nemigen foglal benne állást. Történelmi tapasztalatai a ruszinokkal való együttélés terén meglehetősen ellentmondásosak. Egyes képviselői ugyan úgy vélik, hogy egy önálló ruszin államban pozícióik valamelyest javulhatnának, mindamellett többségük még így is abból indul ki, hogy a független Podkarpatszka Rusz létrejöttének esélyei belátható időn belül a minimálisnál is csekélyebbek, és hogy a ruszin függetlenség ügyének támogatásával csak az ukrán államban elért bizonyos fokú nyelvi, kulturális, oktatási vívmányaikat kockáztatnák.
2009. 01. 23. (XIII/4)
