Gyerekkoromban a nyár főként falura történő leutazást jelentett. Annak idején
sok fiatal így volt ezzel. A város, ahol éltünk, rohamosan fejlődött: amíg
iskolába jártam, népessége megnégyszereződött. Ez a népességrobbanás főleg a
vidékről beáramló családoknak volt köszönhető.
Akkortájt az orosz falu még nem volt olyan kihalt és reménytelen, mint ma.
Nyaranta két kultúra, a falu és a város találkozásának színhelye volt. A falu
semmihez sem hasonlítható nagymama- és nagypapaszeretettel áldotta meg a
gyerekeket, ahogy egy másik, a várositól teljesen különböző életérzéssel is, ami
utánozhatatlan szabadságérzetet nyújtott. A falun nyaraló gyerekek soha nem
irigyelték az úttörőtáborokba küldött társaikat.
Az úttörőtábor éppenséggel a falusi időtöltés alternatíváját képezte. Általában
azok indultak oda, akiknek nem volt nagymamája vagy nagypapája, illetve túl
messze lakott tőlük. Ma is így van. Annyi változott, hogy időközben alig maradt
nagymama falun, így kevesen is mennek oda.
Az utóbbi években mégis kezd újra népszerűvé válni a falun való nyaralás, új
tartalmat öltve magára. A városiak felvásárolják a jobblétre szenderült bábuskák
házait, és dácsaként használják őket. Sokkal kellemesebb kikapcsolódást nyújt
így a falu, mint egy sima dácsában nyaralni, amilyeneket annak idején tömegével
húztak fel a városszéleken.
A hatvanas években kezdtek megjelenni a háztáji dácsák, amelyeket házi
gazdaságként is használtak, növényeket és gyümölcsöket termesztettek, továbbá
üdülési lehetőséget is jelentettek a családnak. A telkeken lassan házikók
nőttek, általában igencsak szolid méretűek. Sajnos a világ legnagyobb országában
egy ilyen telek nem lehetett nagyobb, mint 600, de gyakran csak 300
négyzetméter. Rendes házat ekkora területen felhúzni szinte lehetetlen, főleg,
ha termelni is akart mellette a tulajdonos. A szovjet állam ráadásul szigorúan
tiltotta az emeletes házak építését.
Míg a dácsákon nyaranta általában a nyugdíjasokat és a kis jövedelmű családokat
lehet megtalálni, a biztosabb talajon állók inkább valami távolabbi üdülési
helyet választanak általában – főleg a tengert. Annak ellenére, hogy Oroszország
partjait tizennégy tenger mossa, csak három tenger meleg vizű – az Azovi-, a
Fekete- és a Kaszpi-tenger. Az utóbbi ráadásul inkább tó, de mivel a legnagyobb
kiterjedésű a Földön, és még sós vizű is, így elmegy tengernek.
Két további tenger, a Balti- és a Japán-tenger nyáron alkalmas fürdésre. Azonban
az előbbi csak júliusban melegszik fel valamennyire, és csak akkor, ha igazán jó
az idő. Ráadásul a Baltikum legmelegebb részein Lettország, Litvánia és
Észtország osztozkodnak, orosz állampolgároknak pedig megkeseríti az odajutást a
vízumkényszer. A Japán-tenger igencsak távol esik az európai Oroszországtól,
ahol a népesség döntő része lakik, így főleg a távol-keletiek és a szibériaiak
használják strandolásra.
Az utolsó másfél évtizedben sok orosz kel útra külföldi tengereket keresve.
Mennek Egyiptomba, az Emirátusokba, Horvátországba, Szlovéniába, Montenegróba,
Görögországba, Bulgáriába, de leginkább Törökországba. A törökországi Anatólia
új Krímmé vált az oroszok számára, felváltva az „eredetit”.
Ugyanakkor a Krímet, ami ma már Ukrajnáé, az oroszok kezdik újra felfedezni.
Miután Szocsi megkapta a 2012-es téli olimpia rendezési jogát, építési láz tört
ki, ami árrobbanást eredményezett. Szocsi így a kiváltságosok helyévé vált, az
átlagembernek marad az olcsóbb Törökország.
Sok orosz ugyanakkor arra használja fel a szabadságát, hogy a kontinensnyi
országon belül felfedezzen magának egy másik régiót. A „mélyből”, vagyis
elfelejtett messzi vidékekről jövők általában a fővárosokat célozzák meg,
Moszkvát vagy Szentpétervárt. Úgy tűnik, hogy Nagy Péter városát még többen
részesítik előnyben, mint a hivatalos fővárost, amelyet nyáron zsúfolásig
betöltenek a külföldi és a hazai turisták.
Oroszország olyan nagy, hogy az emberek akár kilencezer kilométerre is élhetnek,
elszakítva egymástól. Már maga az út is néhány napot vesz igénybe. Egy
európainak nehéz elképzelni, miként lehet hét napon keresztül vonatozni.
Márpedig lehet, ha mondjuk Pétervárról szeretnénk Vlagyivosztokba eljutni. A
repülőjegyet pedig nem sokan engedhetik meg maguknak, nem mintha a vonatút nem
emésztene fel szintén magas összegeket. A folyamatos jegydrágulás ellenére a
belföldi turizmus mégis kezd szárnyra kapni. Az emberek felkutatják a régi
városokat, az újjászülető kolostorokat, a várromokat.
Egyre gyakrabban hallani olyanokról is, akik társaságot keresnek egy uráli
vadvízi evezéshez, egy szibériai tóparti sátrazáshoz, egy finn-öbölbeli sziget
felfedezéséhez. A vad racionalizmus korszaka után sokan keresik a vadromantikát,
és erre Oroszország különösen alkalmas.
Itt vannak Eurázsia legnagyobb folyói. Például a Volga 3530 kilométer hosszú, a
szibériai Jenyiszej pedig 4100, de emellett 120 ezer további folyóvíz közül is
lehet választani.
Aztán itt vannak a világ legnagyobb tavai. A Pétervár melletti Ladoga-tó
területe több mint 18 ezer kilométer, amely Magyarország egyötödének felel meg.
A hatalmas Bajkál több mint 1600 méter mély, és a Föld édesvizének egyötödét
tartalmazza, a sarkvidékek jegeit leszámítva. Az országban kétmillió körülire
becsülik a tavak számát.
Oroszországnak vannak a legnagyobb erdői (összterületük meghaladja Ausztrália
méretét), ahol látni jávorszarvast, medvét, de akár tigrist is,
a folyókban pedig némi szerencsével több tíz kilós halakat is lehet fogni.
A halászat, valamint a gombászat és mindenféle erdei bogyók gyűjtögetése oroszok
millióit köti le nyaranta.
A természetjárást sokan azért is űzik, mert így lehet az élelmiszeren spórolni.
Valaki még meg is tud élni ebből, ám a többség csak kedvtelésből kutatja fel az
erdőket, és egészíti ki ételeit természetes fogásokkal.
Így még azok is, akiknek nincs pénzük távoli utazásokra, tengerpartra vagy
külföldre, akiknek nincsenek falun rokonai, és akik megunták a piciny dácsa
nyújtotta időtöltést, válogathatnak a megszámlálhatatlan természeti kincs között
– nem csak nyáron.
2008. 07. 11. (XII/28)
