hetilap

Képzelje el, hogy minden turista a Balatonhoz özönlik, s noha remekül érzik
magukat, Hévízig már szinte egyikük sem merészkedik el, mert azt félelmetes és
egzotikus vidéknek gondolják – foglalható össze az észak-afrikai ország
idegenforgalmának legnagyobb problémája.

Valóban elszántság kell ahhoz, hogy valaki a nyár közepén merészkedjen 10-20
kilométernél távolabb a tengerparttól. A hegyláncok közé hatolva ugyanis a
kellemesen mediterrán klíma hirtelen tombolóan afrikaira vált. Nincs mit
csodálni, ha a helyiek annak rendje s módja szerint belassulnak. Vidéken
ráadásul alig találni légkondit. Nem csoda hát, hogy az évi hatmillió turista
zöme nem tágít a tenger mellől, ahol homokos part, napernyősereg és – heti
400–600 euróért – all inclusive ellátás várja. A nap minden órájára programot
kínáló üdülőfalvakból „kitörni” pedig szinte csak szervezett túrákkal lehet.

„Piramis nincs, Karthágó van” – foglalja össze tömören az országot egy vízparton
ejtőző hazánkfia, akinek esze ágában sincsen romokat nézni, inkább „leeszi, amit
befizetett”. Nem tudja, mit hagy ki. Merthogy háromezer esztendő igencsak
viharos történelmének nyomait szemlélgetheti e tízmilliós, másfél
magyarországnyi vidéken a látogató.

Ráadásul néhány szabály betartása mellett remekül elboldogulhat errefelé az
ember. Például, ha nem ismerkedik kihívóan, lányként nem utazik egyedül.
Valamint a beszélgetés hevében nem próbálja politikára terelni a szót. Merthogy
a helyiek a kezdeti visszafogottság után hamar barátkozni kezdenek. Az egyetlen
probléma, hogy a legifjabbak kivételével alig akad, aki az arabon és a francián
kívül más nyelvet is beszél. Ennek ellenére elemi erővel próbálkoznak eszmét
cserélni, vagy legalább azt megtudni, honnan jött, hogy érzi itt magát a
jövevény: vidéken pár száz szavas angoltudással (és egy kis pantomimkészséggel)
órákon keresztül tárgyalhatjuk ki a világ dolgait.

Tunézia nyitottságának legfőbb magyarázata az ország történelmében rejlik. A pun
kalmárok számára biztos csődöt jelentett volna, ha bezárkóznak, az iszlám
térhódítását követően meg elég messze voltak a legnagyobb központoktól ahhoz,
hogy a saját útjukat járhassák. A francia uralom háromnegyed századát követően
1956-ban beköszöntött függetlenség óta pedig szintén előnyösebb helyzetben van
szomszédainál Tunézia. Hiszen sem polgárháborúk, sem a vallási fanatikusok
támadásai nem borzolták a kedélyeket.

„A legtöbben, így vagy úgy, hiszünk Allahban, sokan vannak, akik rendszeresen
eljárnak a mecsetbe, de szélsőségesek itt nincsenek” – magyarázza párás falú
borospohárral a kezében egy tuniszi egyetemista, miért nem veszi rigorózusan a
Korán szesztilalmát. Arra persze már nem veszteget szót, hogy amikor hazájában
felütötték fejüket az iszlamista mozgalmak, Ben Ali elnök erős kézzel tett
rendet.

Ma ide járnak mulatni az öböl-menti olajsejkségek otthoni konzervativizmustól
megcsömörlött aranyifjai. Elég, ha egy pénzváltó árfolyamtábláját megnézzük,
hogy képbe kerüljünk: a szomszédos Algéria és Líbia mellett Szaúd-Arábia és
Kuvait a két legnagyobb „bulizóexportőr”.

Karthágó romjai és a tuniszi Bardo Múzeum után a főváros – a bazárnak is otthont
adó – ódon negyede két napnál több programot nem ad. A pun kereskedők már
háromezer éve is tisztában voltak azzal, hogy egyszerűbb – és főleg olcsóbb –
úgy hódítani, hogy az adásvételek sorával nélkülözhetetlenné tesszük magunkat,
mintha tűzzel-vassal szerzünk meg egy földdarabot. Pechjükre a rómaiak teljesen
más koncepcióval dolgoztak.

Először ők is a látványkonyha ókori verzióját mutatták be: a stratégiai helyeken
fekvő központok közelébe saját várost húztak fel, majd a „jobb szolgáltatással”
próbálták magukhoz csalogatni a lakosságot.

Ha ez nem sikerült, akkor a „központból” kért erősítéssel láttak neki a második
fázisnak. Akkor aztán már kő kövön nem maradt. Így az egykor stratégiailag
legfontosabb pontokon vagy pun, vagy római romokba botlunk, míg a félreesőbb
vidékeken viszont akár bizánci emlékekre is bukkanhatunk. És ehhez elég, ha
egy-két órányit autózunk a tengerparttól. Például Bulla Regiába, ahonnan – római
romváros ide vagy oda – 100-120 esztendeje kellett kitelepíteni a lakókat,
mondván, ha már régészek jönnek feltárni a várost, akkor illene a helyet
lakatlanul átadni.

A hangulatukban leginkább Szentendrére emlékeztető, alapvetően kétnyelvű vidékek
– mint Sidi bou Said és Sousse – helyett pár tucat kilométer autózás után valódi
arab világba érkezünk, ahol a francia egy egyszerűsített változatát beszélik.

Az állandóságot a házak Görögországot idéző, fehér alapon kék díszítése
képviseli. Utóbbi az eget szimbolizálja, az előbbi pedig a tűző napsugarak elől
ad menedéket – oszlatnak el minden rokonítási kísérletet a helyiek, akik nem sok
figyelmet szentelnek a múlt emlékeinek. A legnagyobbnak számító rommező, Dougga
például alig évi ötvenezer látogatót könyvelhet el.

Eközben a fehér-kék házaik előtt ücsörgő helyiek azt sem szégyellik, ha otthonuk
színe kicsit kopottasabb, mint az európaiak által leginkább ismert két
település, Sidi bou Said vagy Sousse valamelyik épületéé. Az elsőnek egyszerűen
jó a fekvése és a marketingje – mondják, arra utalva, hogy a régtől fogva a
költők és bohémek tanyájaként számon tartott város akkor lett ismert és népszerű
az Óvilágban, amikor Paul Klee és két „tettestársa” több tucat képet festett a
helyről a boldog békeidők utolsó nyarán, azaz 1914-ben.

Sousse-nak meg szerencséje volt – teszik hozzá, azt említve fel, hogy az ókor
óta fontos kereskedő- és kikötőváros lassacskán vallási központtá is vált, így
nem csoda, ha mindkét helyen jutott és jut is elég pénz a falak rendszeres
átkenésére.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek