„Kutya egy világ van Magyarországon” – mondja Zsolt, akivel a kutyapiac
aktuális kérdéseit tárgyaljuk meg, miközben az egyik eldugott csongrádi
kistelepülésre autózunk. Zsolt állás nélküli tanár, aki gyerekkorának hobbiját
emelte keresőtevékenységgé: kutyákat tart, és kereskedik is velük. A kutyavilág
alatt az adóhivatalt érti, amely mint egy képzetlen vadászkutya szagol bele
mindenbe, amiről feltételezi, hogy eltitkolt adóforintokat rejteget. Az
évtizedes ismeretség és a feltétel nélküli anonimitás miatt vállalta a kalauz
szerepét a kutyapiacon, no meg, ahogy ezt utólag bevallja, büszke is
kapcsolataira, melynek révén már New Yorkban is van általa kiközvetített
kiskutya, pontosabban egy csivava. Félelme jogos, hiszen, ahogy mondja, már
falun is feljelentik egymást az emberek minden kis apróságért, nem beszélve a
kutyatartásról, aminek szaga és zaja van, nem is kicsi.
Zsolt a karácsonyi fuvart szervezi a német fővárosba, oda veszi meg most a
kiskutyákat. Egy átlagos falusi kockaház előtt állunk meg. Mielőtt belépünk a
tenyésztőhöz, egy kis viselkedési eligazítást tart: nincs kérdés, nincs
csodálkozás, ő alkuszik, én hozom a kutyákat. István gazdával a porta végébe
igyekszünk, ahol a disznóólak sorakoznak. Az ólakban azonban nem malacok
röfögnek, hanem nápolyi masztifok hörögnek. A brutális kinézetű kutyák nyálukat
folyatva ugatnak, őrjöngenek a betonrácsnak ugorva, törnének ránk. Zsoltit
különösen nem kedvelik, mert ő az, aki a hat-hét hetes kölykeiket elviszi
rendre, most is ezért tombolnak, nem sejtvén, hogy nem az ő kölykeikért jöttünk,
ugyanis azokra az elmúlt időkben megcsappant a kereslet. Most az ölebek, a
kistestű díszkutyulik a kedvencek, ilyet tartani manapság a trendi. Francia
buldogokért jöttünk, Istvánnak van belőle két alomra való éppen, amit
ötvenötezerért veszteget, persze darabonként. Az üzlet olyan, mint a piacon,
hamar megegyeznek: Zsolti diszkrét, megbízható vevőnek számít, aki azonnal
kápéban fizet, ami igencsak jó „pedigrének” számít a kutyás világban. A kutyák –
szám szerint hat – átkerülnek eddigi infralámpás dobozukból az autóba helyezett
műanyag ketrecbe, miközben Zsolti diszkréten megjegyzi: olcsón megúsztuk,
nagyon. István is elégedett lehet, a sertésekkel nem keresett ilyen jól. Az ebek
ugatnak, sivalkodnak, kicsit úgy érzem magam, mint Szörnyella de Frász a Százegy
kiskutyából, de mese nincs, indulunk haza.
Közben Zsoltot faggatom az árakról és a piacról, na meg a törvényekről. Egy
kutyán a dupláját is lehet keresni, mondja szerényen, amúgy tanárosan
szakemberünk, majd merengve elemzi a vidék sanyarú sorsát: valamikor a
háztájizás volt a falusiaknak az eldorádó, egyfajta kitörés a magánszféra felé,
de a disznótartásnak vége, egyszer és mindenkorra, helyette a hobbik léptek elő
jövedelemszerzéssé, mint például a kutyázás.
Azt is megtudom, hogy a kutyástársadalom kasztokra oszlik. Vannak a
csúcstenyésztők, a kizárólagos elit kör, ahová csak súlyos pénzekkel, illetve
kutyák megvásárlásával kerülhet be az ember. Aztán következnek a hobbikutyások,
az örök vesztesek, akiknek marad a versenyek különdíja, a második-harmadik
helyezés. Ők soha nem tudnak az elitbe bekerülni, a versenyek le vannak
zsírozva, a bírók más néven futtatott kutyái nyernek, na meg a pénzes
hobbitenyésztők. A piramis legalján azok vannak, akik ezt megunták. A
szaporítók, akiket az elit megvet, akik nem kérnek a pedigréből. „Százötvenezer
forinttal el lehet kezdeni a tenyésztést, és már a második évben nyereséges a
vállalkozás, nem beszélve a kis takarmányigényről: egy kutya egy zsák táp per
hónap” – mondja Zsolti. Ha valaki komolyan veszi a munkát, akkor kiépíti a
tartás feltételeit, és befektet, egyszerre több anyával dolgozik. A kereskedők
akár házhoz jönnek, de vannak piacok is, amelyeket az érintettek pontosan
ismernek. Az állatvédők maffiáról beszélnek, mondván, a párhetes kölyköket
élelem és víz nélkül szállítják fél Európán át, persze törvénytelenül. Uniós
jogszabály írja elő ugyanis, hogy kutyaútlevél, azonosító chip és a veszettség
elleni védőoltást igazoló irat nélkül kutya nem lépheti át a határt.
„Ma már szinte megállás nélkül lehet közlekedni az unióban, bárhová el lehet
juttatni húsz-harminc kiskutyát normális, emberi módon. Ha papírok kellenek, egy
kicsit drágább a dolog, de egy ismerős állatorvos hamar megoldja az ügyet. Ezek
a kutyusok valóságos házi kedvencek, néha bálványok lesznek ott, ahová kerülnek.
Ha ez így van, akkor miért baj, hogy én ezzel üzletelek?” – teszi fel a kérdést
Zsolti. Majd hozzáteszi, hogy nála még alig pusztult el kutya szállítás közben.
A kutyák iránti kereslet szerinte az elmúlt tizenöt évben nőtt meg, mert
Nyugaton divatosabb egy öleb, mint a házasság vagy az élettársi kapcsolat.
„Kutyulit, cicát tartani egyszerűbb, olcsóbb, mint gyereket nevelni, de a lelkük
rajta, nekem jó boltot csinálnak” – mondja némi cinizmussal. Közben
hazaérkezünk, és komoly elővigyázatossági intézkedések után visszük a kutyákat a
garázs egy elkülönített részébe, ketrecekbe, ahol már húsz másik kölyök várja az
indulást Nyugatra.
2007. 12. 14. (XI/50)
