Nevezetesen arról a tényről, amelyet a méltán világhírű, Bádogdob című kitűnő
regény szerzője több mint hatvan éven keresztül illedelmesen elhallgatott, hogy
tizenhét éves korában a Harmadik Birodalom legbrutálisabb alakulata, a hírhedt
Waffen SS önkénteseként köszöntött rá a világbéke és az amerikai hadifogság.
Persze enynyi év távlatából nem is annyira a tett – természetesen az is –, mint
inkább a több mint hatvanévnyi hallgatás a kínos. Már csak azért is, mivel
Günter Grass hosszú és termékeny pályafutása során nemcsak regényein keresztül
hallatta hangját, hanem közszereplőként is nemegyszer szerzett kellemetlen
perceket politikusoknak, művészeknek s a közélet egyéb szereplőinek – bel- és
külföldön egyaránt. S tette mindezt olyan kérlelhetetlen erkölcsi
magabiztossággal és meggyőződéssel, hogy megszólalásai – különösen írói
tekintélyének növekedésével – szinte a német közélet morális imperatívuszaivá
váltak.
Megszólalásaiban az európai baloldal jellegzetes témái köszönnek vissza, ami nem
meglepő egy olyan írótól, aki a német politikatörténetbe többek között a
szociáldemokrata Willy Brandt szövegírójaként „írta be” magát.
Állásfoglalásaiban, általában nagy médianyilvánosság előtt előadott hatásos
megnyilatkozásaiban rendszeresen kirohant a kapitalizmus ellen, s vette
védelmébe a szegényeket, a harmadik világ népeit és természetesen hithű európai
értelmiségiként a békét. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után az elsők
között próbálta „megérteni” a terroristák indokait, s azt nem a gyűlölettől
átitatott szélsőséges iszlám bugyraiban kereste, hanem magában a nyugati
politikában. „A mi politikánk az – hangoztatta –, amely a kizsákmányoltakból
terroristákat csinál.” Ezek után az sem meglepő, hogy éppen ő volt az, aki az
Európa kultúrvárosa címre kiírt pályázat során Lübeck város vezetésének azt
javasolta, hogy egy keresztény templomot alakítsanak mecsetté – ezzel „egy nagy
gesztust” téve a keresztény–muzulmán megbékélés felé. Grass nem maradt szótlan a
Mohamed-karikatúrák megjelenése nyomán kirobbant nemzetközi botrány során sem,
az esetet „egy konzervatív dán lap tudatos és tervezett provokáció”-jának
minősítve, majd a muszlimok erőszakos tetteire „egy fundamentalista tettre adott
fundamentalista válasz”-ként adott erkölcsi feloldozást.
Ám a vallások kibékítésének grandiózus terve mellett politikai témájú
megnyilatkozásainak egy másik visszatérő motívuma a nyíltan vállalt
Amerika-ellenesség volt. 2006 májusában a berlini PEN-kongresszus megnyitóján
tartott vehemens – egyébként a hallgatóság által nagy ovációval fogadott –
beszédének vezérmotívuma az amerikai külpolitika ostorozása volt, Busht és Tony
Blairt pedig egyszerűen „képmutatóknak” nevezte. Volt üzenete a német közélet
számára is. A történtek
fényében kissé meglepő módon éppen a múlttal való őszinte szembenézést kérte
rendszeresen számon honfitársain, s az írónak Helmut Kohl és Ronald Reagan
1984-es, a bitburgi katonatemetőben tett látogatása elleni kirohanása a mai
napig elevenen él az ország politikai emlékezetében. Mindez utólag már csak
azért is kínos, mivel Nobel-díját a hivatalos indoklás szerint éppen az
„elfeledett történelem felidézéséért” kapta. A történtek ellenére azonban a
Nobel-díj Alapítvány nyilatkozata értelmében a díjat nem kell visszaadni.
Nos, úgy tűnik, az erkölcsi tekintélynek immáron vége. Vagy ahogyan a Der
Spiegel publicistája fogalmaz, „önmagának csak a karikatúrája lett. (
) Az
emlékmű ledőlt. Csak a talapzat maradt.” Szomorú és kiábrándító fordulata mindez
egy nagyívű pályának, amelyet a múlttal és az eltévelyedésekkel szembeni –
általa oly sokszor követelt –, időben jött, őszinte szembenézés csak
hitelesített volna. Így utólag viszont csak megkérdőjelez
2006. 08. 19. (X/33)
