A tárgyaláson az osztrák ügyész történelemhamisítónak nevezte David Irvinget, a brit médiában azonban egyesek kritika nélkül elfogadják azt, hogy Irving történészként határozza meg magát. A The Economist 2006. február 23-ai számában azt írja: „Azoknak a történészeknek a hitelességét, akik torzítanak, túloznak és valótlanságot állítanak, a többi történész kérdőjelezi meg, nem a rendőrség.”
Ausztriában nem lehet bíróság előtt megkérdőjelezni az olyan tényeket, mint hogy volt egy első és egy második világháború, vagy hogy a nácik háborús bűnöket követtek el. Ezért az az abszurditás, hogy a londoni Legfelsőbb Bíróság a gázkamrák kérdésében szakértőket kért fel közreműködésre, Ausztriában nem fordulhat elő. A bécsi bíróságnak csak arról kellett döntenie, hogy Irving valóban elkövette-e a náci háborús bűnök tagadását.
Irving bíróság előtti viselkedése, például az, hogy bűnösnek vallotta magát, megbánta bűnét, és arra kérte a nácik áldozatait, hogy bocsássák meg a kijelentéseit, eleve kizárja, hogy a neonácik és a hozzájuk hasonlók Irvinget saját ügyük mártírjának tekinthessék – szemben Kate Connolynak a Telegraph február 21-ei számában megjelent állításával, mely szerint Irving esetleg a szólásszabadság mártírjává válhat. Biztos vagyok benne, hogy ha a bécsi bíróság megengedte volna, hogy Irving vitát nyisson a gázkamrákról, akkor újra a neonácik és a „revizionisták” kedvére beszélhetett volna. Azzal azonban, hogy bűnösnek vallotta magát – szánalomra méltó próbálkozás az enyhébb büntetés kicsikarására –, Irving csapást mért a professzionális holokauszt-tagadók nemzetközi táborára.
Tom Segev izraeli történész és újságíró furcsállja, hogy éppen Ausztriában született meg egy ilyen súlyos ítélet a holokauszt-tagadással kapcsolatban, hiszen Ausztria sokáig igyekezett úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne a háborúban elkövetett náci rémtettekhez, és azok kizárólag Németország bűnei lettek volna. Szavai szerint az ítélet rámutat arra a változásra, amelyen az osztrák társadalom az elmúlt években keresztülment. Segev azonban a lényegben téved: Irving ellen nem az osztrák társadalom emelt vádat, hanem az igazságügy-miniszternek alárendelt ügyész. Nem szabad elfeledkeznünk arról a tényről, hogy Ausztriának 2000 februárja óta olyan kormánya van, amelynek egy jelentős szélsőjobboldali erőkkel rendelkező jobboldali párt is tagja. Mindez 2000-ben az ország nemzetközi elszigetelődéséhez vezetett. Nem csoda tehát, hogy a jelenlegi kormány igyekszik Ausztriát erősen náciellenes országként feltüntetni. Irving külföldi, és a neve az egész világon ismert. Egy ilyen személy letartóztatása segít helyreállítani az alpesi ország megtépázott hírnevét. És természetesen azoknak is segít, akik a neonácizmus ellen harcolnak.
„A szavak nem ölnek, ezért nincs olyan kijelentés, amelyért megengedhető lenne, hogy valakit börtönbe zárjunk. A szólásszabadság abszolút érték, még akkor is, ha az, amit mondanak, olyan megvetésre méltó és nevetséges dolog, mint a holokauszt-tagadás” – állítja Gideon Levy izraeli újságíró. Levy nagyot téved: a szavak igenis vezethetnek népirtáshoz. A nácik nem a gázkamrákkal kezdték uralmukat. Hitler zsidók elleni harca szavakkal kezdődött. Nem követhetjük el másodszor is ugyanazt a hibát. Levy a holokauszt relativizálásának mestere, aki tagadja annak egyedülállóságát a történelemben. Ugyanakkor a holokauszt volt az ismert történelem során az egyetlen eset, amikor egy állam megpróbált elpusztítani egy egész népet, korra, nemre, helyre, foglalkozásra vagy hitre való tekintet nélkül. És ez az egyetlen eset, amikor az elkövetők nemcsak anyagi, területi vagy politikai hasznot reméltek. Levy megemlíti „Izraelnek a megszállt területeken elkövetett (állítólagos) bűntetteit”, azt sugallva, hogy a zsidók ma azt teszik a palesztinokkal, amit a nácik tettek velük.
Christopher Hitchens a The Wall Street Journal február 23-ai számában azt írja, hogy David Irving bebörtönzése szégyent hoz az osztrák hatóságokra. Hitchens Irving ügyvédjéhez hasonlóan azzal érvel, hogy a holokauszt tagadása sem Amerikában, sem Nagy-Britanniában nem számít törvényellenesnek. Ausztriában viszont igen, és a törvényeket tisztelni kell. Hitchens és a hozzá hasonló ultraliberálisok soha nem veszik számításba egy ország történelmét. Vajon Irvingnek a gyűlöletkeltéshez való joga erősebb-e, mint a túlélő zsidók joga ahhoz, hogy ne sértegessék őket?
Az az érv, hogy a szóban forgó osztrák törvény nem akadályozza meg a szélsőjobboldali tevékenységet, nem azt jelenti, hogy nincs rá szükség, hanem azt, hogy jobban érvényt kell neki szerezni. Nem tudhatjuk, milyen mértékben nőne Ausztriában a neonáci tevékenység, ha nem lenne ellene törvény. Igaz, egyes országokban, mint például Anglia és Franciaország, a politikai pártok betiltása abnormális dolognak tűnik. Ezekben az országokban azonban a politikai stabilitás hosszabb múltra tekinthet vissza. Ausztriában nem érnénk el a politikai stabilitásnak ugyanerre a szintjére azáltal, ha eltörölnénk a náci tevékenységet tiltó törvényt. Ez csak zöld utat adna a neonáciknak – nemcsak Ausztriában, hanem az egész világon. Franciaországban a demokratikus kultúra a gillotinnal kezdődött, a radikális jakobinusokkal és a korai munkásmozgalommal. Angliában I. Károly lefejezésével, 1649-ben. Nem az erőszak mellett érvelek. De ne feledkezzünk meg azokról a náci haláltáborokról, ahol milliók haltak meg. Ausztriában a szabadság nem a szólásszabadságról szóló elméleti és jogi viták eredményeként született meg, hanem úgy, hogy a szövetségesek megnyerték a háborút. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy azokat támogassuk, akik a demokráciát szeretnék eltörölni.
Heinrich Brüning, aki 1930 és 1932 között Németország kancellárja volt, ellenezte a náci párt, az NSDAP betiltását. 1930-ban azt mondta, hogy a Reich nem használhatja ugyanazokat az eszközöket az NSDAP ellen, mint amiket a szociáldemokraták ellen használt az első világháború előtt. Brüning „liberalizmusa” katasztrófához vezetett. Senki nem hiszi, hogy a tiltás önmagában megoldaná a neonácizmus talaját jelentő szociális és gazdasági problémákat, de a náci tevékenységet tiltó törvény annak jele, hogy komolyan meg akarjuk védelmezni köztársaságunkat a náci terrortól.
Végezetül néhány szó azokhoz a relativistákhoz, akik tévesen egyenlőségjelet tesznek a dán Mohamed-karikatúrák és a holokauszt tagadása közé. Ezek az emberek vagy közömbösek, vagy gonoszak. Amit a holokauszt a zsidókkal művelt, azt egyetlen dán karikatúra sem tudja megtenni a muzulmánokkal sem Európában, sem máshol. A hatmillió zsidó meggyilkolása a német és az osztrák nemzeti-szocializmus maradandó emlékműve. A náci ideológia lényege a zsidógyűlölet volt, és a náci tevékenység csúcspontja a zsidók meggyilkolása. Ezért aztán minden neonáci tudja, hogy a holokauszt minimalizálása és a náci éra normalizálása elengedhetetlen feltétele annak, hogy kikövezzék az utat egy új generáció számára, amely semmibe veszi a holokausztot, és nyitott lesz a rasszizmus és az antiszemitizmus eszméire.
2006. 03. 17. (X/11)
