hetilap

Hausner írása három fő részből áll. Az első részben Eichmann személyiségéről ír, keresve a választ arra, hogy milyen módon lett egy – nem túl sikeres – utazó ügynökből az európai zsidóság megsemmisítésére tett kísérlet irányítója. Életének menetét a világháború kitöréséig követi nyomon. Egyértelműen kiderül, hogy a vádlott számára a legfontosabb dolog a parancsoknak való engedelmesség volt. Nem kívánt mást tenni, csak amit "vezére" és felettesei rendeltek a számára. Ennek ellenére így emlékezett arra az időszakra, amikor a tömeges megsemmisítést rendelték el: "Átgondoltam akkor a dolgot, és amikor beláttam, mennyire szükséges, olyan buzgalommal hajtottam végre, amilyent egy régi náci elvár önmagától, és amilyent feletteseim kétségtelenül elvártak tőlem. Mondhatnám azt is, hogy parancsot kaptam, de ez olcsó mentség lenne, nem vagyok hajlandó élni vele."

Az izraeliek, azzal a céllal, hogy megakadályozzák Eichmannt és védőjét abban, hogy beszámíthatatlannak állítsa magát, alávetették több pszichológiai tesztnek is, többek között a Magyarországról 1943-ban Svájcba menekült dr. Szondi Lipót ösztöndiagnosztikai tesztjének. Ennek lényege, hogy a vizsgált személynek csoportokba rendezett fényképeket mutatnak. Mindegyik képcsoportban található egy elítélt gyilkos vagy egy szadista vagy őrültnek nyilvánított személy. A vizsgálat alá vetett személyt megkérik, hogy mindegyik fényképcsoportból válassza ki két olyan ember fotográfiáját, akit rokonszenvesnek, és két olyanét, akit ellenszenvesnek talál. Eichmann választásait elküldték – név nélkül – a professzornak, aki a következő véleményt adta: "Rendkívül veszedelmes ember van a kezükben."

A második részben az 1939–45 közötti időszakot ismerhetjük meg. Eichmannról mint a zsidókérdésért felelős hivatalnokról olvashatunk. Eközben azonban a perben meghallgatott tanúvallomásokból elénk tárul a holokauszt minden borzalma. Eichmannt ugyanis a többi vádpont között a zsidók ellen elkövetett bűnökkel is vádolták. Ez adott lehetőséget arra, hogy a bizonyítási eljárás során a túlélők sokasága elmondhassa saját történetét. A tárgyalóteremben ennél fogva drámai események is történtek. A tanúk közül többen, akik tizenöt év után először szemben állhattak azzal a személlyel, aki családjuk, rokonaik, barátaik és szomszédaik elpusztításáért felelős, sírva fakadtak, rosszul lettek, elájultak. Egyikőjük volt Jehiel Dinur író, akinek álneve – K. Zetnik – is a náci táborokra utal (KZ, azaz a koncentrációs tábor német elnevezése). Ő így beszélt: "Ez nem írói álnév. Nem tekintem magamat szépírónak. Írásaim krónikák egy Auschwitz nevezet? bolygóról. Körülbelül két évet töltöttem ott. Az idő ott nem úgy telt, mint itt, a földön. Más ott az időszámítás a másodperc minden töredékére. A bolygó lakosainak nem volt nevük, szüleik sem voltak, nem ott születtek, és gyermeket sem nemzettek. Még lélegzetet is más természeti törvények szerint vettek. Nem a mi világunk törvényei szerint éltek és haltak meg. És úgy hívták őket, hogy az ilyen és ilyen számú kácettnik." Ezt követően még mondott néhány mondatot a tanúk emelvényén, majd elájult, kórházba szállították, és Hausner nem merte többet megidézni a tárgyalásra.

"Rendkívül veszedelmes ember van a kezükben"

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek