hetilap

Egy Fatah-tag Arafat fotójával. A Szakaszterv tovább él Fotó: Reuters

A legpozitívabb (és legesélytelenebb) forgatókönyv szerint Mahmud Abbasz megnyeri a választásokat, és egy új, átfogó béketerv során folytatódnak a tárgyalások, és lassacskán megalakul a független, Izraellel békében élő palesztin állam. Ennél csak
rosszabb szcenáriók léteznek: a teljes káoszba zuhanó palesztin területekről, a polgárháborúba belesodródó Egyiptomról, vagy a szomszédos arab államokban kirobbanó, s az úgynevezett Nyugat-barát kormányokat megbuktató iszlamista felkelésekről. Az igazi probléma, hogy a jelen körülmények között a legoptimistább lehetőség sem tűnik megnyugtatónak, mert éppen azokat a problémákat nem veszi figyelembe, amelyeket az oslói szerződés és békefolyamat kiagyalói sem akartak tudomásul venni. Arról a tényről van szó, hogy a palesztinok a mai napig nem mondtak le, sem hivatalosan, sem nem hivatalosan Izrael megsemmisítésének szándékáról. Jellemző módon azok a palesztin politikusok, értelmiségiek, akik a második intifáda ideje alatt az intifáda és a terrorista cselekmények beszüntetésére szólítottak fel, nem azért tettek így, mert azok céljával nem értettek egyet, hanem arra hivatkoztak, hogy rontja az ügy nemzetközi megítélését, és mert felismerték (de legalább felismerték), hogy nem vezet eredményre.

A PFSZ egyik, Tuniszban maradt és az oslói megállapodást is elutasító vezéralakja, Faruk Kaddumi az iráni Al-Aram televízió adásában november 29-én nyíltan kijelentette, hogy a "két állam megoldást" csak ideiglenes megoldásnak tekintik. Ez a kijelentés csak azoknak lehet újdonság, akik nem ismerik eléggé a Közel-Kelet és a PFSZ történetét. Bárki számára, aki a sajtó tudósításain és a közhelyeken túl is foglalkozott a kérdéssel nyilvánvaló, hogy az elmúlt évek eseményeit ez az attit?d határozta meg. Ez a hozzáállás áll annak hátterében, hogy a palesztinok miért tiltakoznak a gázai kivonulás ellen, miért nem tesznek meg mindent, hogy a palesztin állam megalakuljon, és életképes legyen, miért hiányzott minden olyan kezdeményezés, amely megfelelő infrastruktúrát, munkahelyeket hozott volna létre az autonómia területein. Egyes palesztin vagy palesztinpárti értelmiségiek, mint Edward Said vagy Noam Chomsky ezért kardoskodnak annyira az "egy állam – két nemzet" opciója mellett. Valójában az önálló palesztin államot a palesztinok többsége, és gyakorlatilag a teljes vezetőréteg csak az első lépésnek tekintette és tekinti az Izrael megsemmisítéséhez vezető úton. Ahogy Kaddumi az említett interjúban megfogalmazta: "Ebben a stádiumban két állam lesz, mostantól számítva néhány év múlva csak egy." Lehet találgatni, mire gondolt. Ezek után csak az a kérdés, mit akart azzal mondani, hogy "ellenségeink (ti. az izraeliek) mindig azt mondják: «Szamária és Judea»… nem változtatták meg beszédüket. Ha ők megváltoztatják, mi is megváltoztatjuk a sajátunkat, és ha nem, mi továbbra is azt mondjuk, hogy a fegyveres ellenállás az út Palesztinához". 

Kaddumi szerint a palesztinok azért akarják megsemmisíteni Izraelt, mert az Nagy-Izraelben gondolkozik. Ennek viszont ellentmond, hogy a felelős izraeli politikusok rég tisztában vannak ennek irreális voltával, és az izraeliek többsége szabadulna a palesztin területektől. Amennyiben megszületik a palesztin állam, vagyis annak bizonyítéka, hogy az izraeliek megváltoztatták "beszédüket" (és ezt igazolta az oslói békefolyamat), akkor viszont – Kaddumi logikája szerint – nekik is meg kellene változtatni saját beszédüket. Ebben az esetben mi értelme van arról vizionálni, hogy egyszer csak egy (arab) állam lesz, és mi értelme kijelenteni, hogy bízik az arabok (nem a palesztinok) végső győzelmében. A megfejtés: ha Izrael szépen megszünteti magát, akkor talán néhány izraeli életben maradhat egy iszlamista paradicsom boldog polgáraként. Az is beszédes, hogy Kaddumi arab győzelemről beszélt – tehát a palesztin nép csak addig létezik, amíg el nem érik céljukat, az önálló államot, azután újra beolvad az arab testvériségbe, ahonnan valójában sosem lépett ki, csak látszólag, hogy úgy jelenjen meg a színpadon, mint egy haza nélküli nemzet. Addig, amíg a palesztinok is arabokként voltak számon tartva, ezt a kártyát nem lehetett kijátszani.

Valószínűleg Kaddumi meg-nyilatkozása is elkerüli a békecsinálók figyelmét, ahogy Arafat 1993-as, hírhedtté vált beszéde, amelyben az oslói megállapodást a hudaibijai szerződéshez hasonlította, vagyis egy olyan egyezségnek nyilvánította, amelynek nem a béke a célja, hanem az időhúzás, az erőgyűjtés. A második intifáda, és az addig, az izraeli ellenőrzés alól kiszabadult palesztin területeken felhalmozott fegyverkészletek léte azt bizonyítja, Arafat már akkor arra készült, hogy egyszer egy új intifádát, és annak nyomában egy totális Izrael-ellenes háborút fog kirobbantani. Mert Arafat nem a szélsőségesektől való félelmében beszélt ebben a szellemben, vagy ódzkodott fellépni a terrorizmus ellen. Az oslói békefolyamat, a palesztin autonómia megszületése, a terrorakciók, illetve a második intifáda régi terveket váltott valóra. 2000-től Arafat állandóan arra készült, hogy a terv utolsó pontját is végrehajtsa: az egyre véresebb terrorcselekmények azt a célt szolgálták, hogy olyan választ provokáljanak ki Izraeltől, amelyek maguk után vonják az arab világ felháborodását, és beavatkozását, ha másként nem, úgy, hogy az arab tömegek haragja elűzi azokat a vezetőket, akik nem hajlandóak harcba szállni a palesztinokért. Könny? elképzelni, hogy ezek a lépések bármikor lángba boríthatják a Közel-Keletet. Yossef Bodansky ismert Közel-Kelet-szakértő, és az amerikai kongresszus Bio- és Vegyifegyver-terrorizmus Elleni Bizottságának az elnöke is megfogalmazta, 1998 és 2001 között a térségnek legalább háromszor kellett szembenéznie egy regionális háború
kirobbanásának veszélyével. 

A háborús szándékok mögött minden esetben ott állt a nagy hármas, Irak, Irán és Szíria, és persze Arafat. A háború gyakran csak "személyes" okokból, az arab és perzsa vezetők rivalizálása, vagy Izrael, Egyiptom és Jordánia józansága miatt nem tört ki.

Mindenesetre az első két fázis már megvalósult, és Arafat és a PFSZ mindent elkövetett, hogy a nagy terv harmadik fázisát is beindítsák. Az ún. Szakasztervről van szó, amit a Közel-Kelet-szakértők és szakújságírók nagy része gyakran negligál, főként azért, mert igencsak megkérdőjelezi, hogy a palesztinok célja Palesztina és Izrael békés egymás mellett élése lenne. A terv 1974-ben született meg, azután, hogy a palesztinok és az arab világ felismerte, az arab országok reguláris hadereje még egy olyan, meglepetésszer? háborúban, hatalmas túlerejét használva sem tudja megsemmisíteni Izraelt, mint az 1973-as jom kippuri háború, és bár komoly vérveszteséget okoztak, de a megszállt területeket sem tudták elfoglalni. A palesztinok taktikát váltottak, és a Szakaszterv ezt a stratégiát három pontban fogalmazta meg. Az első fázisban főként terrorizmussal el kell érni egy akármekkora területen egy "palesztin nemzeti autoritás" létrehozását, amelyet a második fázisban bázisként lehet használni a további, Izrael-ellenes harcok folytatásáig. Végül Izraelt bele kell sodorni egy totális háborúba, és ez reményeik szerint a zsidó állam megsemmisítését jelentené.

Amennyiben bárki úgy érzi, hogy ezek az események ismerősek, nem téved. Arafat 1993-ban a Monte Carló-i rádióban úgy minősítette a palesztin autonómiát mint az önálló palesztin állam bázisát, kiindulópontját, ami "összhangban van a PNC 1974-es határozatával". Hogy véletlenül se tévedjünk: ez a határozat nem más, mint az a bizonyos Szakaszterv. A palesztin autonómia gyakorlatilag egy nagy háborús kiképzőtáborként, háborúgyárként funkcionált, és Arafat úgy vélte, az önálló államot meg sem kell várni, még életében végrehajthatja tervét, és ő lehet Nagy-Palesztina teljhatalmú ura. Ugyanennek a dokumentumnak az ötödik és a hatodik cikkelye azt is célul tűzte ki, hogy Jordániában egy új rezsimet segítsen hatalomra, és később egyesítse Jordániát és Palesztinát, ugyanis a PFSZ soha nem ismerte el
a Hasemita Királyságot palesztinai arab államként. 

A nemzetközi közösség végtelen bölcsességében mindent megtett, hogy a palesztinok maradéktalanul sikerre vigyék tervüket, és bizony nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült. Jelenleg az a veszély fenyeget, hogy a történelem ismétli önmagát. Erre akár mondhatnók azt is, hogy Abbasz nem Arafat, nála sokkal mérsékeltebb, kulturáltabb egyéniség. Ez a megállapítás igaz, de három dolgot ne felejtsünk el. Az egyik, hogy az egykori moszkvai doktorandusz Abbasz disszertációjának témája a cionizmus és a nácizmus összefonódása volt, vagyis az a kommunista és arab berkekben népszerű összeesküvés-elmélet, mely szerint a nácik és a zsidók együtt találták ki a holokausztot és hamisítottak hozzá bizonyítékokat, hogy a megszületendő zsidó állam a nyugati imperializmus trójai falova legyen az arab világban. (Az elmélet pikantériája, hogy a nácikat és több arab vezetőt, arab államot a második világháborúban szoros szövetség fűzte össze.) Abbasz emellett többször is kinyilvánította, hogy ragaszkodik Jeruzsálemhez és a menekültek visszatéréséhez, ahhoz a két dologhoz, amelyekre hivatkozva Arafat is felborította a Camp David-i tárgyalóasztalt. 

Még ha feltételezzük is, hogy Abbasz azóta megváltoztatta nézeteit (ami természetesen lehetséges), és a két követelés hangoztatása csak politika, a szélsőséges palesztin szervezetek megtévesztése, és szép lassan, de hajlandó lesz ezekről lemondani, akkor is marad két probléma. Az első, hogy Abbasz még mindig csak egy ember, és félő, hogy a PFSZ vezetői, akik Arafattal harcoltak, az ő emberei, vagy az ő "nevelései", változatlanul így gondolkoznak, és akkor még nem beszéltünk a Hamaszról, amely éppen a napokban utasította el a tűzszünetet – bár ha csatlakozik hozzá, az sem jelent semmit, mert céljai változatlanok. A harmadik probléma pedig az, hogy még ha évekre is nyugalom költözik a térségbe, ha meg is születik egy palesztin állam, amely viszonylagos nyugalomban él egy darabig Izrael mellett – mi a garancia arra, hogy egy napon nem kezd el csendben készülődni, hogy befejezze a nagy művet. Erre egészen addig esély van, amíg a Szakasztervről és céljairól le nem mond a palesztin politika és a palesztin közvélemény, amíg nem deklarálják a leghatározottabban, mind angolul, mind arabul, hogy egyszer s mindenkorra lemondtak arról, hogy Izrael helyett és ne mellett képzeljék el saját államiságukat. Ám ami ennél is fontosabb, ennek elfogadásához át kell alakulnia a palesztin pszichének is, és ez nemzedékekbe, de legalább egy nemzedékbe telik – meg kell változtatni az oktatást, a médiát. Mert a társadalom gondolkozásának megváltoztatása nélkül bármely béketerv a palesztinok számára csak a Szakaszterv újrahangszerelt változata.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek