Bodrogi Gyula. "Mi maradt a Vidám Színpadból?" Fotó: S. L.
Szerettem már akkor, amikor csak mozivászonról ismertem, hisz tévénk még nem volt, s nem lehettem ott azon az emlékezetes váradi fellépésén sem, amikor neki és Voith Áginak szóló tapstól majd szétrepedtek az öreg teátrum sokat megért falai. Én akkor persona non grata voltam Romániában, valahányszor megpróbáltam átslisszolni a határon, annyiszor toloncoltak vissza. Akkor, azt az előadást megelőzően is ez történt, azért nem voltam ott.
Hogy miért pont Bodrogit szeretem? Mert megvan benne mindaz a színészi tulajdonság, amivel le tud venni a lábamról. Mondok egy példát: A Hattyúdalban egy kültelki vagányt alakít. Amilyen én szerettem volna lenni a várad-velencei Hajó téren 1960-ban, huszonévesen. Ha az ember megteremt magának egy eszményképet, nehezen válik meg tőle. Még akkor is, ha az eszménykép csillogása idővel megfakul. Bodrogira ez nem érvényes. Humora, derűje, jellemábrázoló képessége és mély humánuma töretlen. Ezért vallom eszményképemnek ma is, úgy is, mint színészt, és úgy is, mint embert.
Ülünk a Komédiás presszó egy csöndes zugában, ahová leszűrten ér el a pesti Broadway kinti zaja. Lopva fürkészem, majd kimondom, amit gondolok:
– Gyula, hogyan sikerült így megőrizned a kondíciódat, a vitalitásodat? Nem látszik meg rajtad a hét X.
– Talán a génjeim. Az apám is ilyen volt. De ennél van egy lényegesebb ok. Nem tudok irigy lenni senkire. Ez egy ritka isteni adottság, hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen vagyok. Mert az irigység szüli az intrikát, az intrika a haragot, s a harag velejárója a veszekedés, idegeskedés. Nekem nem volt és nincs haragosom, ellenségem, én mindenkit szeretek. S az emberszeretet éltető erő, örök fiatal marad tőle az ember.
– Ezt azért nehéz elhinni a Vidám Színpadnál eltöltött húszéves korszakodról. Egy direktor számos olyan dologgal szembesül, ami akarva-akaratlanul felviszi az adrenalin-szintjét.
– Való igaz, az első tizenöt évben összesen nem volt annyi – főleg anyagi – problémám, mint az utolsó öt évben. Ennek egyik oka alkalmasint az volt, hogy gyökeres struktúraváltást akartam megvalósítani a színházi világban. Ettől sokan megriadtak, a kivitelezéshez nem találtam partnert, mi több, látványosan lefaragták a Vidám Színpad állami dotációját. Amíg egy másik teátrum évi 200 milliót kapott, nekünk csak 48 millió jutott. Végigcsináltam a ciklust, aztán leköszöntem. Érdemes megnézni, mi maradt a Vidám Színpadból
– Azóta más felkérést nem kaptál?
– Nem. Pályázni pedig nem fogok, mert ez az intézményrendszer szerintem merőben rossz. Ennek alapján nem az nyeri el az igazgatói stallumot, aki valóban rátermett. Valaki írhat mesteri pályázatot kiváló koncepciókkal. Ám mi a garancia, hogy meg is valósítja? Visszatérve az alapkérdéshez, én direktorként sem szereztem haragosokat. Kerültem a késhegyig menő vitákat, amikor olyat mondhat az ember, amit utólag megbán, de már nem lehet visszacsinálni.
– Nemcsak kerek születésnapot ünnepelsz, a színészpályafutásod is jubilál.
– 1954-ben vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1958-ban végeztem, de eközben már játszottam, táncoltam. Így valóban ez is kerek évforduló, ötven éve koptatom a világot jelentő deszkákat.
– Nagyjából összeszámoltam, mintegy száz filmben és tévéjátékban láthatott a közönség.
– Én még nem számoltam össze. Amit viszont biztosan tudok, a napokban mondta valaki: a tévéjátékaim össz-szövege kereken ötszáz gépelt oldalt tesz ki.
– Nyilván születésnapi ajándékként a Duna TV sorozatot indított legjobb filmjeidből. A Patyolat akcióval kezdték. Jó volt a választás?
– Kortársak vagyunk, ítéld meg magad. Egy olyan korszakban játszódik, amikor minden forrongott, felgyorsult, mindenben az újat kerestük. A zenében is. Új stílusok születtek, soha annyi jó zenész, énekes nem tűnt fel, mint a hatvanas évek elején, derekán. És nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Az emberek tudtak lelkesen örülni egy jó slágernek vagy jó együttesnek. A világ nem volt úgy elanyagiasodva, mint manapság.
– Te már a rendszerváltás előtt is azok közé tartoztál, akiktől nem tagadták meg az útlevelet, gyakran vendégszerepeltél külföldön. Én most nem egy távoli kontinensen való fellépésedet szeretném feleleveníteni, hanem egy romániait. Hogyan fogadtak akkor a Ceausescu-idei Romániában?
– Az évre nem emlékszem pontosan, arra viszont igen, hogy a fellépés kondíciói közt az is szerepelt, a műsoridőn osztoznunk kell két román kollégával. Mindkettő Bukarestből jött, az egyik az opera, a másik az operett kiválósága volt, két csinos, szemrevaló hölgy. Előttünk léptek fel, kiváló produkciót nyújtottak, a közönség mindazonáltal igen vérszegényen tapsolt. Mondom Áginak, ha ezeket ilyen hűvösen fogadják, mire számíthatunk mi? Fölösleges volt az aggodalmam, egetverő taps fogadott bennünket. Voltam olyan tárgyilagos és lojális a román kollégákkal szemben, hogy felmérjem, a tapsot nemcsak azért kaptuk, amit nyújtottunk, hanem azért, mert Magyarországról jöttünk, no meg azért is, amit csak utólag tudtunk meg. A színfalak mögött egy virágkosár várt, amit a műsorunk végén hoztak be. Piros és fehér szegf?ből állították össze zöld páfránnyal. No, ekkor vált csak frenetikussá a hangulat! Ilyet is rég láthatott a jó öreg Szigligeti Színház.
– Te az a fajta ember vagy, akit nagyon lehet szeretni; én egy időben mégsem szerettelek, sőt!
– Sőt?
– Ez akkor volt, amikor a Süsü, a sárkány megjelent kazettán, s én balga, megvásároltam az akkor ötéves Norbert fiamnak. Betanyáztál a házunkba, kisajátítottad az otthonunkat. Süsüre keltünk, Süsüre feküdtünk. Emlékszem, akkoriban többen is felvetették, nem devalváltad-e magadat ezzel a szerepléseddel.
– Sem akkor, sem most nem érzem, hogy devalváltam volna magamat. Még napjainkban is gyakran megállítanak az emberek, olyanok, akik a Süsün nőttek fel, s felnőttként megköszönik, amit akkor kaptak tőlem. A mese nyújtotta élményt. Ilyenkor hatványozottan érzem, hogy nem éltem hiába, hogy egy színész is tud maradandót alkotni, nemcsak a festő vagy szobrász.
– Kétszeres Jászai Mari-díj, Érdemes és Kiváló Művész cím, a Magyar Köztársaság Tisztikeresztje. A Kossuth-díjon kívül szinte mindent megtalálhatunk, amit egy színész megkaphat. Vagy talán mégsem? Mit szeretnél még megkapni, elérni?
– Még sokáig szeretnék örömet szerezni a közönségnek.
2004. 04. 29. (VIII/18)
