Velük szemben állnak a retrográdok. Aki ezt a nehéz szót nem tudja kimondani vagy leírni, azoknak kitalálták a reakciós kitételt. Ők a múlt, a földbirtokosok, gyárosok, nagykereskedők hívei. S itt ezen a ponton talán tarthatnánk lélegzetvételnyi szünetet, mert ha ez a jobboldal, meg az a bal, és a bal a jobb, akkor mit is képviselnek igazából a jobbak, akik balok? Nem utolsósorban kinek húzzák a nótát ezek a kollégák, akik még ma, az Úrnak kettőezer-harmadik esztendejében is ott tartanak, hogy ami jobboldali, az buta és gyanús? Mert ugye a baloldal az nem szereti a nagybirtokot, a tőkést és így tovább? Vagy mégis? Akkor viszont, tekintettel arra a szerény tényre, hogy a mai magyar baloldal vezetői e csoport tagjai, vagy fenntartói, vagy barátai, vagy eltartottjai, vagy az összes együtt, akkor legyünk szívesek újabb pincemély lélegzet után kijelenteni, ezek a szavak, mint jobb- meg baloldal a szó régi értelmében nem jelentenek semmit. Rég nem arról van szó, hogy egyik vagy másik politikus ragaszkodik-e egyik vagy másik tradícióhoz, hanem arról, hogy a csapatnak kell egy név, mert névtelen pártok nem vetélkedhetnek egymással szemben.
Az sem szerencsés, hogy a kereszténységhez való viszonyban próbálják elválogatni egymástól magukat a nagytisztelet? politikus urak. Milyen alapon? A legradikálisabb, lefasisztázott MIÉP azt mondta magáról, keresztény és magyar. Namármost akkor fasiszta a MIÉP, vagy nem? Fasiszta, vagy keresztény? Mert a kettő nem megy együtt, a nemzetszocializmus államvallás, istene a legfőbb beavatott, aki a be nem avatottak között vezérként jelenik meg.
Ebbe a térbe érkezik most a Jobbik. Vélhetően azt jelenti a kifejezés, a jobb jobb. Jobb a jobbnál. A legjobb. Nem irigylem őket, legfeljebb azért, mert fiatal, és ez az, ami a mi generációnkkal már nem történhet meg, legfeljebb spirituális értelemben. Olyan fiatalok, hogy az új elnök, a 27 éves Kovács Dávid nomináléjából kiemeli a tényt, tizenhét évesen belépett a MIÉP-be. Gyors volt, az tény. De ha autót vezethet valaki ennyi idősen, akár fának is, akkor miért ne lehetne párttag valaki ugyanennyi idős korában.
Arra kérném a lelkek munkásőreit, ne itt fejezzék be ezen ifjú ember elemzését. Tizenhét évesen az ember sok mindenre gondol. Viheti mindenem, aki egypárti korszakomból szervilis mondatot idéz tőlem, ehhez képest ha tizenhét évesen beléphettem volna a pártba, beléptem volna, csak nem lehetett. Az ember nem kell felelősséget vállaljon tizenhét éves korában világnézetéért, első szerelméért, első, mondategyeztetési hibáktól hemzsegő, leírt soráért. A baj az, ha az illető úgy marad. Ha nem marad úgy, de rájön, tegyen úgy, s akkor minden egyszer?bb lesz. Nincs bajom a november hetedikét megünneplőkkel, van viszont az innen indult nagytőkésekkel. Huszonöt után az ember már önmaga. Kovács Dávid elmúlt ennyi. Tehát tekintsük olybá, hogy ő nem a MIÉP volt tagja, hanem önmaga jelenlegi elnöke.
Helyzete több mint reménytelen, bár nem haszontalan. Schmitt Pál, aki néha elfeledi, hogy két éve még (kétszer huszonöt plusz kilenc évesen) azt mondogatta: ő nem is ért a politikához, meg nem is érdekli, hirtelen nagyra nőtt hozzáértésének szép példájaként úgy nyilatkozott a Jobbikról, hogy megalakult a százhatvanötödik magyar párt. Sportembertől nem szép az ilyesmi, az ember úgy képzeli el az olimpiai bajnokot, hogy lovagias, korrekt, aki tudja, amíg nem kezdődött el a verseny, addig nem szabad senkit sem lenézni. Ez itt nem a legendás magyar párbajtőrcsapat, ez csupán néhány tucat politikai kalandor. Nincs honnan lenézni senkit, mert a pincéből nincs lefelé nézet.
Kovács Dávid úgy született bele a politikába, mint igazi szerelemgyerek. Úgy is néz ki. Jól. A legenda szerint ugyanis a szerelemgyerekek szépek. Kovács Dávid szép. Nem viccelek, tényleg az és ez bizony nem mellékes. A nagyon tisztelt választók egy része olyan nőnem? választópolgár, akinek nem mindegy, hogy néz ki a versenyző. Demszky Budapestje nem a világ csodája, ő mégis mindig nyer. Igencsak jó svádájú, legalábbis mindenkori ellenfeleihez képest. Kovács Dávid úgy néz ki, mint egy amerikai film ifjú hőse, de akár lehetne egy háborús film ifjú hőse is – ne legyünk romantikusak, mindkét oldalon. Ez nem pótolja a politikát, a mezőt, az osztatot meg a tematizálást (e három szóból áll ma a magyar politológia, gyorsan elsajátítható), viszont hozhat valamennyi szimpatizánst.
Egykoron kedvenc üdülőhelyemen buzgó katolikus hitélet volt. Három évig. Ennyi időt töltött ott egy Mastroianni-küllem? ifjú pap, akinek hirtelen rengeteg elvált női híve lett. A papot elhelyezték, a hívek elmaradoztak, a szekrénybe gyónás már nem volt olyan izgalmas, ha nem ő ült a másik részben. Kovács Dávid jól beszél és kedvesen mosolyog. Ez is fontos, mert elvileg neki radikálisnak kellene lennie. Az ember úgy képzeli el a nemzeti radikálist, hogy dörgő a járása, és szörny? vendégoldal, de legalább tóratartó reng araszos vállán. A véres-becsületes-kulturális ilyen, ő kitűnő Mumus-Mumus, lehet cikizni, mert valóban nem túl bonyolult a gondolkodása. Kovács Dávid rágósabb falatnak tűnik, Vona Gábor ugyancsak. Megvallom, szerintem értelmesebb emberek, mint a publicisztika azon mészárosai, akik úgy vélik, minden napra jusson egy vágás. Belátom, nem képesség kérdése ez, ha a megrendelőnek nagy a húsigénye, nehéz elmagyarázni, hogy egyszer? húsvágásnál szebb egy bikaviadal.
Valamennyi szavazatot biztosan kap majd a Jobbik. Tud majd listákat állítani, tud majd kampányolni is valahogy. Lesznek vitaképes emberei, mert attól még nem ostoba valaki, hogy nem Gyurcsány Ferencben látja a magyar jövendő letéteményesét. Viszont minél erőteljesebb a Jobbik, annál sanszosabb a balabbik. Ne feledjünk egy nagyon egyszer? dolgot, melyet hajlamosak vagyunk feledni, pedig tény. Nem az MSZP nyerte a választásokat. A Fidesz nyerte meg, az MSZP, második lett. Azért nyerhetett mégis az MSZP és kezdhette meg befejezetlen mondatát Déry Tibor után szabadon Medgyessy Péter, mert az SZDSZ megverte a MIÉP-et, ráadásul úgy, hogy egyik épp bekerült, a másik épp kiesett. Ha ez nem így van, akkor most
sok minden ugyanígy történne, viszont büszkék lennénk rá.
A jelen helyzetben az MSZP – finoman fogalmazva – nem tűnik győztesnek. Mivel a gazdasági ciklusok nem kormányfüggőek, és most éppen tart a lemenet, így az MSZP gyakorlatilag a Fidesz, nevesítve Orbán Viktor kezében van. Az emberek úgy emlékeznek, hogy a "záci" (zászló-címer) idején sütött a nap, most meg olyan mísz az egész. Orbán kolbászt töltött, húsz percet középpályás volt, ezek után meg a Mágnáskertből kell az ebédet vinni, mert nem tudnak főzni a magyar vidéken – szerintük.
Mindehhez jön az Európai Unió, mely úgy kezdődik majd, hogy egy darabig nem lesz túlságosan jó nekünk benne. Ezzel szemben az újak azt mondják, nem lesz jó benne.
Kétségtelen, a közalapítványos kampányunk elkövetői úgy gondoltatják, nem kultúrember, aki ellene van ennek a csatlakozásnak. Ezzel szemben miért ne lenne célszer?bb megvallani azt, hogy fogalmunk sincs, mi történik majd, hiszen az, hogy egy fejlődő gazdasági térséghez csatlakozik egy, esetleg két ország, nem ugyanolyan, mint amikor egy stagnáló Nyugathoz csatlakozik egyszerre tíz.
Az pedig, hogy ezen tízes csoportban a középmezőnyhöz soroltak minket, az mindenki szégyene, aki hivatásos politikus volt az elmúlt tizenöt évben, vagy – s ez lenne a még rosszabb – olyanok a szempontok, amelyeknek nem is szerencsés megfelelni. Mindkettő elég savanykás jövőt sejtet, kövidinkaszerűt, sok poshadt vízzel. Azért, mert valaki nem indul sikítani az EU-óra alá, sem a Big Brother műsorvezetőjének újabb drága agyszüleményében nem fedezi fel a nemzeti identitást, még lehet nagyon okos ember. S mégis, a veszély benne van a Jobbikban, a Vezető szemszögéből. Bárhogy is lesz, Kovács Dávid ezennel kilépett a Vezetőből, és némi alternatívát kínált neki. Sőt, eretnek tanokat hirdetnek. Eszerint a Vezető nem is igazi nemzeti politikus.
Ilyen az, amikor az ateistát tetten érik. Orbán Viktor azért nem keresztény politikus, mert nem keresztény. Viszont elképesztő tehetséggel teremtette meg mozgalmát, s élén önmagát. Orbán konzekvens. Nem úgy, ahogy mi, bolondok azok vagyunk. Mi, bolondok úgy gondoljuk, hogy van egy felfogásunk, és ha az éppen eredményes, akkor jó, ha nem, akkor tudomásul vesszük.
Kétféle író van. Az egyik az írja, amit érez, a másik szolgáltat. A kurzusok mindig ez utóbbit díjazzák, az utókor mindig ez előbbit. Ilyen a politikában nincs. Az ifjú Orbán mást mondott, mint most, de ez lényegtelen. Ugyanabban hitt – önmagában. Abban, hogy neki az a dolga, hogy így vagy úgy, de az ország első számú, aztán, ha jól megy, egyszemélyi vezetője legyen.
Ezt Kovács Dávid nem akarja érteni. Ezért nem érti majd a Vezető sem őt. Kovács Dávid azt mondja, a polgári körök egy része hozzájuk lép majd be. Nem fog. A polgári körök, ahogy már írtam, Orbán titokzatos teste. Nem mehetnek máshová, csak az alapító, a szellemi vezető engedelmével. Ő meg épp attól lett Orbán, hogy nem enged. Sorrendje könnyen megtanulható: én és másodszor is én és harmadszor is én. Elhivatott egó. Ezért született vezető.
A demokráciát unalmas hivatalnokok működtetik. A nagy változásokat magányos önimádók. A demokratákat eltünteti az idő. A magányos önimádókból bölcset, demokratát formál. István nem volt demokrata, Mátyás sem, de Kossuth sem. Demokrata volt
mondjuk Varga Béla. Emlékszik még valaki rá? Ma a jobboldalon, azaz az orbáni oldalon, mert ez így pontos, úgy gondolják, az egység a győzelem szükséges és elégséges feltétele. Egység nélkül nincs győzelem, egységben, azonban bizonyosan van. Nem is tévednek sokat. Az SZDSZ ugyanis nem akar kimúlni. Még a Demokrata cím? lap listáján is hatszázalékos harmadik, látszik, hogy bizonyos MSZP-hívők
visszatértek az egykori szerelemhez. Az SZDSZ szinte bizonyos, hogy ott lesz a 2006-os Parlamentben. A Jobbik? Veszélyes eredményt érhet el. Ez a veszélyes eredmény kevés ahhoz, hogy bejusson, sok ahhoz, hogy ne hiányozzanak a reá adott voksok. A Jobbik nem a Fidesz alternatívája. Orbán politikai talentumának talán legékesebb bizonyítéka, hogy személye saját táborában megkérdőjelezhetetlen. Ma már egyre többen írják, ő a jobboldal. Azokat az embereket, akik vele azonos oldalon állnak, az ő személyes tekintélye tartja össze. Nem nemzetiek meg keresztények akarnak lenni, hanem hisznek az orbáni Magyarországban. Ahhoz képest, hogy ez az ember két választáson szerepelte alul magát, nem kis kunszt. Ezzel szemben áll az új növekmény, nagyon rossz előképekkel. Palotás János, a kor emblematikus vállalkozója kettő és fél százalékot tudott elérni Köztársaság Pártként
Az utód, az Együtt jószerivel semmit. A Centrum ugyan minden korábbinál több szavazatot kapott, de még neki sem sikerült, pedig volt ismert vezetője, programja, alkalmas jelöltjei.
Én ma úgy tippelnék, hogy a Jobbik kettő és három százalék között végez. Akitől elvehet támogatókat, az a MIÉP. A MIÉP, melynek vezetőjét megviselték ez események, láthatóan már nincs olyan állapotban, hogy átlássa, mi is zajlik körülötte. Részsikerek még jöhetnek, Hegedűs Lóránt vállra emelve a bíróság előtt. Publicistát még nem ünnepeltek így, bár csak egyszer megérhettem volna, de ehhez úgy tűnik, zsidózni kell, mégpedig keményen, az meg valahogy nem megy olyan jól, mint a papi ruhában önmagát ünnepeltető lelkésznek (hol a lélek és az ész?).
Csurka lefitymálva nyilatkozgat a Jobbikról, még él benne a söjtöri pszichosiker emléke, de valójában fél. Fél, mert az öreg rokkantnyugdíjas önüldözöttek maradhatnak neki, a fiatal radikálisok elmennek
eggyel odébb. Mert vannak radikálisok, s ez sem bűn. Tévedés és szintén munkásőr gondolkodás, hogy aki radikális, az rasszista, az antiszemita stb. Nem. Legfeljebb azt gondolja, hogy az, ami itt az elmúlt másfél évtizedben történt, az nem egyéb, mint elmulasztott lehetőség. Azt gondolja, hogy ez lehetett volna másképpen is. Azt gondolja, hogy talán még nem dőlt el kétszáz évre minden. Azt gondolja, hogy ez az ország többre képes annál, mint hogy valóság- show-k, csacsogó műsorok, lejáró szavatosságú árucikkek piaca legyen. Azt gondolja, hogy ezt nem szerencsés úgy tűrni, mintha Istentől való elrendelés lenne. Talán az sem lenne baj, ha meglenne a maffiaelszámolások elkövetője, meg az is hasznos lenne, ha a nagy gazdasági ügyeknek nem az lenne a vége, hogy Tibor üzeni Kanadából családjának Budapestre, hogy jól van.
Ha az a radikalizmus, hogy valaki ezt hirdeti, akkor nem baj, hogy vannak radikálisok. Ha az a radikalizmus, amit habzó szájjal ordítanak írónak nevezett indulatkereskedők, akkor olyanra nincs szükség. Érvekre lenne a mindenkori hatalom ellenében. Mert egyben bizonyára igaza van Kovács Dávidnak, abban, hogy ez így nincsen jól. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a hárommillió koldusért a két úgynevezett oldal együtt felel, a tömeges depresszióért együtt felel, a minősíthetetlen közerkölcsért együtt felel, akkor tulajdonképpen jöhetne már egy ifjú, aki kiveri kötelével a kufárokat a templomból. De nem jöhet, mert a kufároknál a templom kulcsa. Ezért sohasem tudhatjuk meg, ki is lenne igazából a legjobbik. Hacsak egyszer véletlenül nem folytatódik a rendszerváltás. K. D. és csapata helyzete izgalmasan kilátástalan. Ez benne a kihívás. Ma még nem tudják, mi lesz a vége. Csak sejtik. Mégis nekivágnak. Ez is egyfajta radikalizmus.
2003. 11. 21. (VII/47)
