Kis papírdobozra téved a szemem. Kezem kissé megremeg, amint leoldom róla az összegubancolódott madzagot. Leemelem a tetejét, és mintha varázspálca suhintott volna végig rajtam, úgy tör elő gondolataimban az emlékek özöne.
Idő rágta, német nyelv? újság kerül elő belőle, a keltezés 1956. december 27. Miközben óvatosan kinyitom, ez a rég feledésbe merült kézirat hullik ki belőle. Hiszem és remélem, hogy szerény írásom méltó emléket állít dicsőséges forradalmunknak.
***
Szürke októberi reggel borult a városra. Hajnalig orosz-magyar nyelv? röpcédulákat gyártottam a Péterfy Sándor utcai kórház "C" belosztályának laboratóriumában, amely a forradalom vezető napilapja, az Igazság szerkesztőségéül is szolgált. Kissé elbóbiskolhattam, mert egyszerre vad lövöldözésre riadtam fel.
Budapesten ezekben a napokban nem jelentettek különösebb újságot az ilyen csetepaték. Megszoktuk a fegyverropogást, most azonban túl közelről hallatszott.
Magamra kaptam egy fehér köpenyt és leszaladtam a baleseti sebészetre. Ott mindig tiszta képet nyerhetett az ember az eseményekről, mivel a közelből ide hozták be a legtöbb sebesültet.
Lenn az első emeleten a vártnál is borzalmasabb látvány fogadott. A sebesültszállítók jóformán másodpercenként szaladtak egy-egy hordággyal a műtőszobák felé. Egy ismerős vöröskeresztes fiú karikás szemmel, magába roskadtan ült az egyik sarokban. Hozzáléptem.
– Hol folynak a harcok? – kérdeztem.
– A
Tisza
Kálmán
téren
az ÁVÓ
– buggyantak ki belőle zihálva a szavak. Halálosan fáradt lehetett, de kérdésem mintha felriasztotta volna, már kapta is a hordágyat és robogott a földszint felé.
Egy könnyebb sebesültet szerettem volna kikérdezni. Már ki is szemeltem a megfelelő alanyt, amikor az egyik orvos megfogott:
– Tudsz angolul?
– Kicsit.
– Akkor gyere azonnal!
Karon ragadott és cipelt az egyik kórterem felé. A szobában egy tolókocsin jóképű, sápadt fiatalember feküdt. Amerikai újságíró volt. Pár szót beszéltünk, minden angoltudásomat összeszedve megmagyaráztam neki, hogy ne féljen, jó helyen van, majd bekísértem a műtőbe.
Nem volt súlyos a sebe. A főorvos percek alatt végzett a szilánk hasította kis seb bekötözésével. Felvittük a kórterembe. Épp nekiláttam, hogy lesegítsem róla a ruhát, amikor az őrület határáig feldúlt, külföldinek látszó férfi rontott a szobába. Angolul hadart valamit a sebesültnek, majd legnagyobb megrökönyödésemre tökéletes magyar nyelven szólított meg:
– Hol van egy telefon?
Átvezettem az orvosi szobába. Közben szakadozott félmondatokban tudtomra adta, hogy egy francia fiú súlyosan megsebesült a Tisza Kálmán téri harcok alatt, és értesítenie kell róla a Francia Nagykövetséget.
Amint az ajtó becsukódott mögöttünk, azonnal rácsapott a telefonkönyvre. Olyan zilált lelkiállapotban volt, hogy a könyv szinte kihullott idegesen rángó kezéből. Elvettem tőle és kikerestem a számot. Feltárcsáztam.
Egy kukkot sem tudok franciául, beszédéből mégis éreztem, hogy csak összefüggéstelen szavakat harsogott a készülékbe. Rövid ideig beszélt, majd megfogott és magával vonszolt. Nem sokat értettem az egészből.
2003. 10. 23. (VII/43)
