Áttelepített magyarok érkeznek 1946-ban Dunacsúnyba maximum húsz kilogrammos személyes holmijukkal Fotó: MTI
– Magdaléna Kunkova néven láttam meg a napvilágot 1937-ben az én gyönyör? falumban, Nagyfajkürtön. Ez a szinte akkor teljesen magyar település Léva mellett található.
– Hogyan emlékszik vissza az akkori napokra? Mit érzett nyolcéves gyermekként, amikor el kellett hagyniuk az otthonukat?
– Félelmet. De azt is meg lehet szokni, hiszen a háború alatt fokozatosan erősödött bennünk a rettegés, mert a bátyám ludovikás tisztként a fronton szolgált. Féltünk a halálhírétől, de hála Istennek, ő megúszta. Aztán ez a félelem hirtelen alakot öltött, mert a "felszabadító" szovjet hadsereg egyik katonája lelőtte a nagymamámat a saját házunkban. Aztán ráadásként még fel is gyújtotta féktelen jókedvében. Érdekes, mintha ettől a pillanattól kezdve hosszú ideig csak rossz dolgok történtek volna a családommal. Alig voltunk túl a mama halálán, amikor jóbarátok figyelmeztettek minket: Jobb, ha a bátyám azonnal eltűnik a környékről, mert a csehszlovák hatóságok fel fogják akasztani. Sikerült neki időben Magyarországra szöknie.
– Ez már a háború után történt, vagy még alatta?
– Ez már a béke időszaka volt. Nekünk a háború vége után kezdődött az igazi üldöztetés. Addig soha nem érzékeltem, és apámék sem beszéltek róla, hogy valakit a mi vidékünkön a származása miatt gyűlöltek. De abban az időszakban, 1945 nyarán, minden magyart ferde szemmel néztek a Felvidéken. Apámat a származása és a bátyám szökése miatt börtönbe zárták, majd ahogy kiengedték, mindenünket elkoboztak. Tehetős emberek voltak a szüleim, tanyás gazdák, számtalan jószágunk, több hektár szőlőnk volt, egyszóval jómódban éltünk. Benes elnök rendelete egycsapásra földönfutóvá tett bennünket. Huszonnégy óra alatt kellett elhagynunk az otthonunkat, bár az ingóságainkat mi még magunkkal vihettük. Akiket azonban 1946-ban üldöztek el, már csak húsz kilogramm csomaggal vonulhattak át a határon Magyarországra.
– Milyen érzések kavarogtak gyerekként akkor Önben?
– Sajnos tízévesen már véget értek a felhőtlen gyermekéveim. A legszörny?bb emlékem az volt, amikor apámat félholtra verték, mert nem volt hajlandó lemondani magyar származásáról. A hétéves húgommal mi végignéztük tehetetlenül, miként törik össze édesapánkat. 1946 novemberéig a nagyszülőknél húztuk meg magunkat, majd kollektíven átzavartak bennünket Magyarországra. Mi a Békés megyei Kardos községbe kerültünk. Ott kaptunk egy tanyát és tizenöt hold földet. Akkoriban ennyivel tudott bennünket kárpótolni a Magyar Állam. Persze hangoztattuk mi, hogy odaát közel száz hold föld volt a családom tulajdonában, hiába mutattuk azonban az erről szóló papírokat, csak ennyi jutott. Úgy érzem, nem is harcoltak az igazságtalanság ellen, hiszen a mi vagyonunkkal fizették meg a csehszlovákok felé a háborús kárpótlást.
– Hogyan fogadták Önöket, sikerült beilleszkedni a község életébe?
– Bár soha nem mondták ki nyíltan, de jöttmentnek tekintettek bennünket, ám a szüleimet ez nem érdekelte. 1947 tavaszán nyitottak egy kis élelmiszerüzletet a faluban, amely mellett kocsma is üzemelt. Mindez azonban tiszavirág életűnek bizonyult. 1952-ben újra következett egy rémséges tíz perc az életünkben. Rákosi elvtárs parancsára államosították az üzletünket. Persze akkor is elvárták tőlünk, hogy szó nélkül, mosolyogva adjuk át a kulcsokat. Az üzlet a szarvasi ÁFÉSZ tulajdonába került. Újra csak apám jut eszembe, aki magába roskadva ült, és hangosan gondolkodott: mi az oka ezeknek a szörnyűségeknek, amik velünk történnek.
– Két ilyen nehéz helyzet után hogyan sikerült talpon maradni?
– Apám sok mindenhez értett. Budapestre ment egy autószerelő műhelybe, hogy eltartson bennünket. 1957 őszén hír érkezett otthonról, hogy apai nagyanyám súlyos beteg, ezért vízumot kapott a család, hogy meglátogassa. A látogatás után azonban nem a nagymama "költözött el", hanem édesapám. Nem bírta ki a szíve, amikor látta az otthonát. Hazatértünk után pár nappal meghalt. Közben férjhez mentem, és elköltöztünk Békéscsabára. Isten kipótolta a csapásokat, és három gyönyör? gyermekkel áldott meg. Unokáim is vannak már, velük töltöm öreg napjaimat. Ők vidítanak fel. Bár ahogy idősödöm, úgy érzem, igazságért kiált valami bennem.
– A háború során sokan szenvedtek. Az elmúlt években folyamatosan kárpótolták őket. Önökre még nem került sor?
– Eddig nem, bár az Igazságügyi Minisztérium a mi véleményünket osztja: Ennek az uniós belépéssel együtt meg kell történnie. Azonban ehhez egyre kevesebb reményt fűzök, mert azok az államok, amelyek az uniót alkotják, akkor hallgatólagosan beleegyeztek a mi elüldözésünkbe. Miért várnék tőlük most pártatlan igazságszolgáltatást?
– Érez-e haragot, gyűlöletet? Ki, vagy mi az igazi oka az Önök kálváriájának?
– Nincs bennem harag. Senkit nem gyűlölök, de úgy érzem a sorsom, a családom, az enyéim is igazságot érdemelnek. Nem voltam gazdag, mert az én időmben nem lehetett vagyont gyűjteni. Talán másképp alakult volna a sorsom, ha a szüleim gazdagságát, jómódját öröklöm. Az igazi oka a háború, de része van benne Horthy Magyarországának, Benes elnöknek és a szovjet kommunistáknak is.
– Önt mégsem látom szomorúnak, hiszen mindig mosolyog. Honnan ez az optimizmus?
– Hazavágyok. Az elmúlt években többször jártam otthon, és a hátralevő éveimet otthon szeretném eltölteni. Ez ad reményt nekem.
2003. 09. 12. (VII/37)
