2000 nyarán az izraeli–palesztin konfliktus igen közel került a megoldáshoz. A Bill Clinton nevéhez fűződő Camp David-i egyezménytervezetet, mely a megszületendő palesztin államnak adta volna a jeruzsálemi Templomhegyet, Arafat, arra hivatkozva, hogy az nem tette volna lehetővé a palesztin menekültek és leszármazottjaik visszatérését – lemondva arról, hogy esetleg a világ egyetlen kétszeres Nobel-békedíjas tömeggyilkosa legyen – nem fogadta el, viszont az akkor még ellenzéki Ariel Saron templomhegyi sétáját ürügyként felhasználva válaszul kirobbantotta a második, az elsőnél jóval véresebb intifádát. (Ezzel persze ismét kibújt a palesztin szög a zsákból: mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Palesztin Hatóság elnöke nem szeretne békét kötni Izraellel. Palesztin szempontból ugyanis ennél kedvezőbb békeszerződés egész egyszerűen elképzelhetetlen: nemcsak létrejöhetett volna a palesztin állam, de a fennhatósága alá került volna a jeruzsálemi Templomhegy – az a Templomhegy, ami állítólag az iszlám harmadik legszentebb helye, bár a Koránban egy szó sem esik róla, és az 1949 és 1967 közötti időszakban, amikor a terület Jordániához tartozott, különösebben nem foglalkoztak vele.) Az Egyesült Államokból 2000 végén eredménytelenül hazatért izraeli miniszterelnök, Ehud Barak kormánya szétesett és a 2001-es választásokon súlyos vereséget szenvedett.
A három éve tartó intifáda eddigi mérlege mintegy három és fél ezer halott. Az oslói megállapodás azon pontja, hogy a Palesztin Hatóság leszámol a terrorista szervezetekkel: a Hamasszal, az Iszlám Dzsiháddal és újabban az Al-Aksza Mártírjaival – zárójelben maradt. A különböző palesztin katonai, félkatonai fegyveres csoportok nemhogy nem számolták fel a terrorizmust, hanem gyakran a terrorszervezetek fedezőiként maguk annak eredői.
Saron, aki 2001 elején és két évvel később is azzal nyert választásokat, hogy terroristákkal nem tárgyal, viszont leszámol a terrorral (vagyis elvégzi a Palesztin Hatóság helyett a piszkos munkát), ez utóbbi ígéretét mind a mai napig nem tudta teljesíteni. Bár az izraeli fegyveres erők mindent megtesznek a terror infrastruktúrájának felszámolása érdekében, a jelek szerint ez kevés: a terroristák és fegyvereik újratermelődnek. Nyilvánvaló tehát: a békéhez vezető úton csak akkor lehet elindulni, ha azt a palesztinok is úgy akarják. Akár ennek a szándéknak a megnyilvánulása is lehetett április 29-én a mérsékeltnek tartott Mahmud Abbasz miniszterelnökké választása, s ezzel Jasszer Arafat hatalmának korlátozása. Hogy Abbasz azért van a terror ellen, mert erkölcsileg tartja elfogadhatatlannak, vagy azért, mert belátta, hogy semmilyen célt elérni vele nem lehet, esetünkben mellékes. Mindenesetre az ő miniszterelnökké történt megválasztása alapfeltétele volt annak, hogy az Egyesült Államok letegye az asztalra az úgynevezett Négyek – az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió és az ENSZ – által kidolgozott béketervet, ami 2005-re elvezet a független palesztin állam megteremtéséhez. Persze ahhoz, hogy a palesztin törvényhozás miniszterelnökké válassza Abbaszt, erőteljes amerikai nyomás is kellett: Bush ugyanis – akárcsak Saron – Arafatot egész egyszerűen nem tekinti tárgyalópartnernek. Arafatot nem hívták meg sem az egyiptomi Sarm-el-Sejkbe, ahol Bush több arab vezetővel találkozott, sem a jordániai Akabába a Saron–Bush–Abdallah–Abbasz csúcstalálkozóra.
Abbasz miniszterelnökké választása a terrorizmus megfékezéséhez azonban kevés. Bármilyen jóindulattal viseltetik is az euroatlanti világ a palesztin miniszterelnökkel szemben, kérdéses, hogy tud-e annyi hatalmat – amihez elengedhetetlenek a hozzá h? palesztin fegyveres erők – tartani a kezében, hogy leszámoljon azzal, amivel sem Saronnak, sem az igazán galamb Peresznek nem sikerült. (Nem szabad elfelejteni, hogy Rabin 1995. novemberi meggyilkolását követően a palesztinokkal szemben igazán engedékeny és kompromisszumokra kész Peresz lett a miniszterelnök, s minden esélye megvolt arra, hogy az 1996-os miniszterelnök-választást is megnyerje. Ekkor azonban beindult az erőszak gépezete, s az 1996 márciusában elkövetett és összesen mintegy hatvan halálos áldozattal járó négy öngyilkos palesztin terrortámadásnak köszönhetően a Likudon belül is keménykezűnek számító Netanjahu nyerte meg a miniszterelnök-választást: 50,5 százalékot kapott, míg Peresz 49,5 százalékot.) A terror felszámolásához az Abbaszhoz h? erők megléte elengedhetetlen – de kevés. A Hamasz, az Iszlám Dzsihád és az Al-Aksza Mártírjainak megtöréséhez ugyanis az is kell, hogy ne pusztán a fegyvereket és fegyvereseket vonják ki
a forgalomból, hanem azt a mérhetetlen polgári infrastruktúrát roppantsák össze, amivel a Hamasz rendelkezik. Viszonylag kevéssé köztudott, de ténykérdés, hogy – bár ezt az oslói megállapodás kifejezetten tiltja, de – a Hamasz állam az államban: kórházakat, óvodákat, iskolákat, szociális otthonokat működtet. Azzal a palesztin fiatallal, akit gyakorlatilag születésétől kezdve úgy nevelnek, hogy Izrael mint állam nem létezik, mert Palesztina a palesztinoké, aki azt tanulja, hogy Hitler egyetlen bűne, hogy félmunkát végzett, és akinek 15-20 éves korára a vallási köntösbe bújtatott fundamentalizmusa odáig terjed, hogy képes ifjú életét feláldozni azért, hogy ezzel néhány zsidót is eltegyen láb alól (teljesen értelmetlenül, hiszen ettől még Izrael nem fog a tengerbe szorulni, kár, hogy ezt ő nem látja be), nehezen lehet elfogadtatni egy izraeli–palesztin békeszerződést. Az a jeruzsálemi arab boltos pedig, aki a terrorszervezetek által meghirdetett sztrájk idején vagy bezár és ezzel egzisztenciális válságba sodorja önmagát és családját (magyarul éhen hal), vagy nem zár be és akkor viszont a Hamasz töri be a kirakatát, szintén kérdéses, hogy képes-e, hajlandó-e szembefordulni az őt is sakkban tartó terrorhálózattal.
Nyilvánvaló tehát: a nyugati, görög–római–zsidó–keresztyén értékrend szerint a palesztinok számára az egyetlen járható út a béke. A racionalitás is ezt követelné meg tőlük. A békével elnyerhetnék maguknak a palesztin államot, azt a palesztin államot, amiről 1948 és 1967 között, vagyis az egyiptomi és a jordán fennhatóság esetén szó sem esett, továbbá normalizálhatják szegénységbe, korrupcióba, elmaradottságba, feudális társadalmi struktúrába beágyazódott életüket. Megmutathatnák a világnak, hogy – hasonlóan a zsidókhoz – egy természeti kincsekben szegény, olajjal egyáltalán nem rendelkező, jelentős részben sivatagos területen is lehet normálisan élni és mikrochipet exportálni Japánba. Nyilvánvaló, hogy egy Izraellel békében lévő Palesztinába az Egyesült Államok is jelenős összegeket fektetne különböző segélyek, tőke, céltámogatások, kedvezményes kölcsönök, stb. formájában. Ehhez azonban fel kell ismerni, hogy Izraelnek a tengerbe szorítása nem megy. Ha több mint ötven éven keresztül nem sikerült, ezután sem fog.
Mahmud Abbasz előtt tehát ez az első és legfontosabb feladat: megértetni népével, amit ő már megértett: Izrael létét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Minden más csak ezután jöhet. Ha ez nem sikerül neki, az útiterv csak írott malaszt marad.
2003. 06. 27. (VII/26)
