A nyomor országa. Ól right? (Képünk illusztráció) Fotó: S. L.
Annak, hogy hogyan jutottam el erre a helyre, története van: Medgyessy Péter, frissen választott miniszterelnök Battonyán vendégeskedett éppen, a térség egyik legagilisabb országgyűlési képviselője, Karsai József meghívására nyugdíjas napon vett részt. Ezen a nyugdíjas-találkozón figyeltem fel egy kubikoskülsej? fiatal fiúra és annak apjára, aki mintha nem is ebben a században élne, régies öltözetével és beszédével hívta fel magára a figyelmet. Miután körülkérdeztem az ismerősöket, ki ő, csak rávágták, hogy Janó meg a fia a peregi pusztákról. Szóba elegyedtem velük, és a szavaikból kitűnt, hogy ez a puszta teljesen lakatlanná vált mára. Aztán invitáltak, hogy menjek el az otthonukba. Nos, hát így kerültem Peregpuszta környékére.
Az út egy idő után makadám jelleget ölt, majd sáros földúttá változik, amikor is bekanyarodunk a néhai virágzó majorsági területre. Bemutatnak az egyik legidősebb, legrégebbi itt lakónak, B. Jani bácsinak, aki most már csak fél lábbal áll ezen a világon – ahogy ő fogalmaz. Jani bácsi elmondja, hogy a puszta, ahogy ő nevezi, valaha még Mária Terézia idejében keletkezett, akinek utasítására hoztak létre egy királyi ménesbirtokot ezen a területen Mezőhegyes centrummal. Itt kiváltság volt dolgozni, ugyanis a napszám, a zsellérség és a nincstelenség helyett itt szerződtetett cselédek folytattak mezőgazdasági termelést, akiknek minden rendes időszak, nyár és tél elején járt a konvenció, amelyből el tudták tartani magukat és népes családjukat. Általában ezek a pusztai majorok, tanyaközpontok öt-hat ezer holdas területeket munkáltak meg, a 30-as évek végén közel százat jegyeztek a környéken belőlük – állítja Jani bácsi. Majd a politikai irányváltás, 1945 után a kommunisták alatt is virágzó mezőgazdasági termelés folyt. Az állami gazdaság szintjén ezen a területen igazán csak az utóbbi húsz évben alakultak termelőszövetkezetek, végig állami gazdasági munkások dolgoztak. A rendszerváltás tájékán hullott széjjel minden. És nézze meg – mutatja Jani bácsi levágott fél lábának a csonkját –, ennyi maradt harmincnyolc év kemény munka után belőlem, ja és még az a kis huszonnyolcezer forintos nyugdíj, amit minden hónapban megkapok. Élhetnénk akár Romániában is, kapcsolódik a beszélgetésbe Zoltán, aki a környékbeliek szerint nagyon jól bírja az italt. Ez a nagyon jól bírja az italt körülbelül abban jelentkezik, hogy minden nap merevre issza magát – nevet fogatlan szájával Jani bácsi. Korán reggel berúgsz, gyerek – teszi még hozzá vigyorogva. Zoltán negyvenhét éves. Valaha szintén itt dolgozott, itt nőtt fel a major területén, igaz, asszonyt máshonnan hozott, az már nincs vele.
2002. 12. 06. (VI/49)
