New York után New Jeruzsálem?

S nyilvánvalóan szánalmas, magába forduló, más népekkel nem keveredő partikularizmusuk, örökösen lázongó antiglobalizációs attit?djük számlájára írandó, hogy a meglehetősen idegenszerűen csengő Joszef ben Matitjáhu törzsi nevét a nemzetközileg jól csengő és az egész korabeli "civilizált" világ számára érthető Josephus Flaviusra cserélő, s a győztes rómaiak mellett univerzali-zálódó történetíró kivételével a zsidók közül senki sem értette meg azt a funkcióváltást, amelyen a Rómába hurcolt templomi kegytárgyak átestek. Pedig az aranyasztal, a hétkarú lámpatartó és a törvénytekercs egy római skanzenbe bekerülve, megfelelően "látványdizájnolva", s szakszer? kísérőszöveggel feliratozva pontos eligazítást nyújthatott volna az érdeklődő látogatóknak arról az egykor volt népről, amely aztán nem is sokkal később "Aelia Capitolina" nev? metropoliszában immár önként és dalolva hagyja maga mögött egykori szektás, kisegyházas múltját, és tér be a birodalmi történelmi egyház kötelékébe, s a Hadrianus emelte Jupiter-templomba. Itt már "nincs többé zsidó vagy görög", s az égből aláereszkedő város képe az egységes világvallás, világethosz és világbéke boldog földi békéjét vizionalizálja.

Szántó T. Gábor "álma Jeruzsálemről" (Álom Jeruzsálemről. Hetek, 2002. szeptember 13.) a politikusok pszichoanalitikus díványán jobb esetben szimpla naivitásnak tűnhet, rosszabb esetben – félő – olyan megvalósítandó célnak, amelynek a legvégén legfeljebb néhány poros múzeumi tárló emlékeztet az "egykor volt"-ra, s ahol Jeremiás nevezetes földvásárlása az új idők új exegétáinak munkássága nyomán csupán az "általában vett ember" legyőzhetetlen optimizmusának gesztusává metamorfizálódik, a "csak azért is" elszántság manifesztációjává, amint Odüsszeusz szegült szembe egykoron újra és újra az isteni erők által rámért sorssal, a fátum kegyetlen feltartóztathatatlanságával.

A próféta rendíthetetlen bizalma és hűsége valójában az Örökkévaló számára a nép bizalmának és hűségének "előképeként" jelent meg, a folyamatosság jeleként, amely a történelem fölött ellátó JHWH tekintete előtt immár azt a histórián túli perspektívát foglalta magába, amikor "összegyűjtöm őket azokból az országokból, ahová haragomban, felindulásomban és nagy bosszúságomban száműztem őket újra szántóföldeket vásárolnak pénzért, szerződéseket írnak és pecséttel látják el mert jóra fordítom sorsukat".

De Szántó álmának tudattalanjában – miként oly sokszor még a legjobb szándékú politikusok és politikai elemzők gondolkodásában is – a politikai szempontok mintegy semlegesítik, kiiktathatóvá, sőt, egyenesen kiiktatandóvá teszik a vallási összefüggéseket, "szekularizált", tehát még "álomszerűségükben" is "racionalizált" megoldásokra lelve, s a vallási vonatkozások nyomasztó "sötétségében" csupán egy aufklérizmus előtti szellemiség megkésett reinkarnációját érzékelve. Szemük előtt a megvalósíthatónak remélt "örök béke" földi paradicsomának fővárosában immár egy csapásra neutralizálódni látszódnak azok a (sajnos) nagyon is "racionális" és "ráción túli" tendenciák, amelyek egyes vallási közösségek és kultúrák önképét és önigazolását az evilági triumfálás relációjában, a mások legyőzésének és megsemmisítésének egyenletrendszerében képesek csak megfogalmazni. A politika legföljebb vérfolyókat lát és állig felfegyverzett harcosokat, ámde azt aligha képes "megérteni", hogy ezek a vérfolyók a túlvilágon remélt "borpatakokba" ömlenek be, és az igaz ügy marcona harcosai "nagy szem? hurikhoz" térnek majd meg. Csak az európai nemzetállamok mitológiái felől nézve tűnik fontosnak (és mindent eldöntőnek) a kérdés: ki volt képes előbb itt lenni? Egy másik nézőpontból az egyedüli kérdés: ki lesz képes tovább itt (meg)maradni? Szántó érvelésének súlya arra a kognitív kijelentésre nehezedik, hogy "attól, hogy az egyik félnek igaza van, még nem biztos, hogy a másiknak nincs igaza". A megállapítás ismeretelméletileg hibátlan, liberális szellemiségét tekintve támadhatatlan, de a fenti összefüggésben használhatatlan. A választ csupán egy, az önnön illetékességi területét egészen máshol kijelölt világból érkező felelet oldhatná föl és verifikálhatná végérvényesen. A modernitás hiú reményeivel ellentétben a vallási "igazságok" között – ne kergessünk illúziókat – nincs átjárás. Az eltérő igazságok nem komplementer igazságok, nem egymásba átfolyó vagy valamiféle "alapigazságból" gondos adagolás útján előállítható igazságkeverékek, amelyet az információátadás és a kommunikációs sebesség abszolút jelene, up-to-date jellege forrasztana egybe. Vallási kompatibilitásról szó sem lehet, legfeljebb a legtágabb metafizikai értelemben, amennyiben minden vallás az egyetlen Istent imádja, hiszen logikailag sem imádhat semmi egyebet. Egy az Isten, s tegyük hozzá sietve: maximum! A romantikus mezbe bújtatott posztmodern érvelés a hit lényege iránt marad teljesen érzéketlen, amikor azt állítja, hogy a sokszorosan rétegződött és tagolt igazsághoz, az Igazsághoz sok különböző út vezethet el. A hívő ember nem választ tetszés szerinti útvonalat, hanem elindul azon, amelyet saját hagyományából és önfelfogásából – hitéből – következően az egyedüli célba érő útnak tud.

Szántó Zekarja látomására hivatkozik, a Jeruzsálembe megtérő népekre, akik fejet hajtanak az Örökkévaló előtt, mintha a "mítosztalanítás" felvilágosult nézőpontjából az emberi történelem és a megváltás közötti "látszólagos" mély szakadék a jó akaratú, tisztességes szándékú és nemes cselekedet? emberek számára a közvetlen kapcsolat lehetőségét kínálná. A megváltás – még ha a történelmen "belül" zajlik is – nem következik a történelem "immanens" logikájából. Nem a történelem "megnemesedése", az emberi folyamatok teljes és tökéletes humanizációja, a történelmi haladás beteljesülése, hanem éppen ellenkezőleg: a történelem megsemmisülése. Ezra IV. könyvének súlyos kérdése – "csak nem sietnél jobban, mint a Teremtő?" – nemcsak a mindenkori "véget siettetők" előtt kell, hogy tornyosuljon, hanem egyúttal örök figyelmeztetés mindazok számára, akik úgy vélik, hogy Isten igéje már a nép (valamennyi nép?) szívébe van írva. Zekarja víziója arról a Jeruzsálemről szól, amelynek – Jeremiás próféciája szerint – nem lesz már szüksége a szövetségi ládára, s a benne lévő törvénytáblákra, hiszen ekkorra már a törvény mindenki szívébe lesz írva. A város újjáépül, szent lesz az az Örökkévalónak, s "soha többé nem romboltatik le".

A talmudi elbeszélés szerint – Jósua ben Lévi tanúsága nyomán – a Messiás bélpoklosok és koldusok körében ül a Jeruzsálemet elpusztító Róma kapuinál, és várakozik. Szántó T. Gábor írói fantáziájában a Messiás akár az ENSZ- székház tövében is üldögélhet, s lássuk be: ez a kép napjainkban talán még erőteljesebben adja vissza a "Messiás születése fájdalmainak" hagyományos zsidó fogalmát, a napok végét (aharit ha-jámim), amikor – egyebek között – a legkülönbözőbb kormányok pogányokká válnak, a hatalmon lévők gőgösökké és az egész világ "undok förtelemmé". De azt azért egy pillanatra se feledjük, hogy a Messiás Dávid házának felkentje, s nem az ENSZ székházának alkalmazottja.

(A szerző vallásfilozófus, MTA Filozófiai Kutatóintézete – Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem)

Vitasorozatunkban eddig megjelent írások:

Szántó T. Gábor: Álom Jeruzsálemről