Az Erzsébet híd a taxisblokád idején. A közvélemény támogatta Fotó: MTI
A taxisválság 1990 őszén robbant ki, amikor az akkori jobboldali koalíciós kormány váratlanul bejelentette, hogy csaknem a duplájára emelik a benzin és a gázolaj árát. A kormány azonban elszámította magát, a lakosság a vártnál jóval hevesebben reagált. Ennek oka az volt, hogy az intézkedés teljesen váratlanul érte a lakosságot, ugyanis a kormány a felvásárlások elkerülése végett az utolsó percig titkolta, sőt még le is tagadta, hogy egy ilyen döntés meghozatalára készül. A benzináremelés érzékenyen érintette volna a lakosság életszínvonalát is, hiszen az árak meredek emelkedésnek indultak volna. Ekkor a taxisok – akiket az intézkedés az átlagosnál még érzékenyebben érintett – tiltakozó akcióba kezdtek, mely rövid időn belül országos méretűvé duzzadt. A tiltakozók lezárták a főbb közlekedési csomópontokat nemcsak városokon belül, hanem azon kívül is. A blokád az élet minden területén fennakadásokat okozott. Ennek ellenére a lakosság nagy része megértéssel fogadta a tiltakozást. A közvéleménykutatások tanulsága szerint az emberek döntő többsége, mintegy 78 százaléka egyetértett a taxisok céljaival. Viszszautasították a kormánynak azt a sokat hangoztatott álláspontját, miszerint egy szűk kisebbség terrorizálja a többséget saját önös céljai elérése végett. A lakosság nagy része nem tartotta szükségesnek a karhatalom beavatkozását, sőt kifejezetten rokonszenvvel fogadta Budapest akkori rendőrfőkapitányának, Barna Sándornak a kijelentését, amely szerint, ha a kormány utasítaná is az erőszakos fellépésre, akkor meg is tagadja annak teljesítését. A válság végül három nappal a kirobbanása után szűnt meg, amikor a felek az Érdekegyeztető Tanács ülésén megegyezésre jutottak,miszerint a megemelt üzemanyagárakat egységesen tizenkét forinttal mérsékelték a termelői árak liberalizációjához szükséges törvények meghozataláig.
A taxisválság után tizenkét évet kellett várni az újabb nagy horderej? tiltakozási akcióig. Csütörtökön mintegy ötven főből álló "különítmény" a reggeli csúcsforgalom idejében megbénította Budapest belső kerületeinek forgalmát. Az akciót a választásokon elkövetett csalásokkal indokolták, és követelték a voksok újraszámolását. A rendőrség körülbelül három órán keresztül nem avatkozott közbe, majd dél környékén elkezdte a tüntetők leszorítását a hídról. A tiltakozók ahelyett, hogy ezek után otthonaikba indultak volna, a Kossuth teret választották, és itt kezdtek újból gyülekezni. A karhatalom eleinte itt sem lépett fel ellenük. A tömeg létszáma közben körülbelül két-háromezer főre duzzadt. A rendőrség csak a kora esti órákban kezdte meg a tiltakozók kiszorítását az Országgyűlés épülete elől. A vereségüket elfogadni nem tudó csoportok ezek után a Körúton újból az Erzsébet híd irányába indultak. Oda azonban nem érkeztek meg, az Astoriánál felállított rendőrség harmadjára ugyan, de véglegesen feloszlatta az elszánt csoportot.
A két történet között mindenképpen találunk hasonlóságot. Mindkettő esetében utak lezárása képezte az akció lényegét. Azonban sokkal több az, amely megkülönbözteti egymástól a két eseményt. Míg az 1990-es megmozdulás országos jelleg? volt, és három napon keresztül bénította meg az ország életét, addig a napjainkban lezajott tiltakozás lokális jelleg? volt, és mindössze egy napig tartott. Különbséget találunk a kiváltó okok között is. Az előbbit a taxisok szervezték, ők voltak, akik legnagyobb számban vettek részt az útlezárásokban. Az egész akciót a kormány döntése indította el, mely a lakosság minden rétegét érzékenyen érintette. Látnunk kell azt is, hogy a magyar társadalom demokratizálódása együtt járt az egyre romló gazdasági mutatókkal, valamint a lakosság fokozatosan csökkenő életszínvonalával. Az emberek ilyen helyzetben természetesen toleránsabbá válnak a keményebb, drasztikusabb tiltakozó megmozdulásokkal szemben. A fő szervezőerő a taxisok CB-rádiója volt, melyen keresztül mozgósították társaikat és a velük szimpatizáló, a blokádban résztvevő erőket. Azonban az utóbbi akció meglehetősen kétséges ebből a szempontból. Hiszen a fő ok gyakorlatilag nem más, mint a kormányváltást elfogadni nem képes erők szervezkedése. A választások során ellenzékbe került jobboldali pártok rögtön azt kezdték sulykolni a választóknak, hogy az ellenzék választási csalások sorozatával orozta el a hatalmat a minden idők legjobb eredményét produkáló jobboldal elől. Ennek a témának az élharcosai a parlamentből kipottyant MIÉP és a Fidesz. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy sok tüntető a Pannon rádiót nevezte meg forrásként, ahonnan az ihletet merítette. Márpedig köztudomású, hogy a Pannon a MIÉP szócsöveként funkcionál. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Csurka hősnek nevezte a tiltakozókat, mindjárt közelebb kerülünk a megoldáshoz, hogy kik is állhatnak a háttérben. Mindenesetre a tüntetők között járva gyanúsan sok MIÉP-jelszó és -transzparens jelent meg. De emellett sokkal súlyosabb a korábbi kormánypárt felelőssége. Mivel a Fidesz kommunikációjában kétoldalúság jelenik meg, kiválóan alkalmas a szavazók megtévesztésére. Egyfelől hangsúlyozzák, hogy semmiféle módon nem akarják a törvényes választások eredményeit megkérdőjelezni, másfelől követelik a választók megnyugtatása miatt a szavazatok újraszámolását. A logikai csavar ilyen módon válik teljessé és gyakorlatilag teljesen értelmezhetetlenné. Mindenesetre egyet lehet érteni a Jobboldali Ifjúsági Szövetség (JOBBIK) nyilatkozatával, akik kiemelik, hogy a feltüzelt, csalódott szavazókat a jobboldali pártok teljesen magukra hagyták, miután a politikusok találkoztak szavaik eredményével.
Különbséget találunk a tiltakozó akciók között a rendőri akció tekintetében is. Mint korábban utaltam rá, az 1990-es megmozdulásban a rendőrség is a tüntetők mellé állt, legalábbis burkoltan, hiszen megtagadta volna egy erőszakos fellépés teljesítését. A közvélemény döntő többsége nem is helyeselt volna egy ilyen irányú akciót. A napjainkban lezajlott tüntetéssel az emberek döntő többsége nem szimpatizált. A legtöbb polgár teljes mértékben elhatárolódott az eseményektől. Viszont akik elfogadták a tüntetők célkitűzéseit, és szimpatizáltak a demonstrálókkal, többségükben szintén jobboldali szavazók. Ráadásul a lakosság döntő többsége nemhogy egyetértett a rendőri fellépéssel, hanem túlságosan gyengének is találta azt. Aktuálissá vált az 1990-es kormány állítása, miszerint egy szűk kisebbség terrorizálta a többséget céljai elérése végett.
Nem mehetünk el szótlanul a törvényesség mellett sem. Az 1990-es események népszerűsége és társadalmi elfogadottsága ellenére is meglehetősen kétséges megítélés alá tartozik a jogszabályok alapján. Hiszen a szervezők ebben az esetben is elmulasztották a demonstráció bejelentését, és a tiltakozás akadályozta a közüzemek szabad működését. Ebből a szempontból hasonlóság áll fenn a két esemény között, hiszen a szervezők itt is "elfelejtették" a rendőrségen, a tüntetés megkezdése előtt 72 órával megkérni a területfoglalási engedélyt. Más kérdés, hogy a rendőrség biztosan nem adta volna ki egyik esetben sem.
Egyvalamit azonban megállapíthatunk: az egyik eset a lakosság egészének az érdekét szolgálta, míg a másik egy nagyon szűk, de annál hangosabb csoport érdekeinek felelt meg. A politikai felelősség pedig azokat terheli, akik az utcára vitték ezeket az embereket. Felvetődik a kérdés: csupán azért szervezik a polgári köröket, hogy hasonló törvénytelenségekben aszszisztáljanak? Vagy azért, hogy ha az új kormány elkezdi a felelősségrevonást a közpénzek elherdálásának ügyében, akkor legyen egy gyorsan hadra fogható kis sereg, akik megakadályozzák, hogy szeretett vezetőik az igazságszolgáltatás elé kerüljenek?
2002. 07. 12. (VI/28)
