hetilap

Renay Poirier 1990-ben egy nagyfeszültség? villanyvezeték szerelése közben balesetet szenvedett: testét 100 ezer volt járta át. A balesetet túlélte, látását azonban elveszítette. Ez önmagában is csoda, a történet azonban itt még nem ér véget. 

Renay-nek vakon kellett új életet kezdenie. Főiskolát végzett, ahol fizikoterápiát tanult. Ahogy teltek az évek, már feladta a reményt arra, hogy valaha is látni fog: "Istenbe helyeztem a bizodalmamat, és arra gondoltam, hogy azért így is jó lesz az életem. Van egy gyönyör? feleségem, aki mindvégig mellettem maradt."

Két évvel ezelőtt azonban újabb különös dolog történt Renay-vel. Egyik pillanatról a másikra megfájdult a feje. "Úgy éreztem, mintha valaki egy ólomcsővel fejbe vágott volna. Azt hittem, agyvérzésem van. Elkezdett zsibbadni a testem. Aztán a szememet óriási fényesség öntötte el. Abban a pillanatban jobban éreztem magam. Amikor a fényesség elmúlt, ismét láttam" – emlékszik vissza Renay. Az orvosok nem találnak magyarázatot csodálatos gyógyulására. "És én sem. Hacsak azt nem, hogy Isten ajándéka volt ez a számomra" – véli Renay. 



Akire még sok feladat vár 



A tizenhat éves alabamai Dallas Pullum egy autóbaleset következtében kómába esett. Az orvosok azt mondták, nincs remény a gyógyulására. Miután Dallas már hat napja kómában feküdt, a kétségbeesett család betegágya mellett állva úgy döntött, hogy kikapcsolja a fiút életben tartó gépeket (az állam törvényeinek értelmében ez jogukban állt). 

"Ott álltunk a szobában, hallottam a gépek zümmögését. Ez volt életem legnehezebb döntése" – emlékezik vissza Dallas édesanyja. Wayne, Dallas öccse azonban azt kérte, várjanak még egy napot. "Valahol mélyen, belül úgy éreztem, még nincs mindennek vége. Úgy éreztem, Dallasnak még sok feladata van az életben" – meséli. 

Regina, a fiúk édesanyja nem akart még nagyobb fájdalmat okozni másik fiának, ezért beleegyezett a várakozásba. A nagy lépést másnapra halasztva tehát, a család hazament. Pontban éjfélkor azonban Wayne úgy érezte, azonnal vissza kell mennie a kórházba. "Körülbelül éjjel fél kettőre értem a kórházba. Aztán két óra, negyed három körül, ahogy beszéltem Dallashoz, megszorította a kezem. Azonnal behívtam az orvost, aki azt mondta, hogy Dallas fel fog ébredni. Azóta már teljesen fel is épült.



Negyvenöt perc a víz alatt



Carly Boohm a Washington állambeli Olympiában él. Két évvel ezelőtt barátaival kenutúrára indult, a kirándulás azonban majdnem katasztrófával végződött. A sebes folyóban a kenuk egy nagy hídoszlopnak vágódtak. A többi kenut a víz oldalirányba sodorta, mivel azonban Carly volt az első a sorban, az oszlop lábához kerülve kenuja felborult, a víz pedig a mélybe húzta. A fiatal lány képtelen volt kiszabadulni a felborult járm?ből. Társai huszonöt percen keresztül próbálkoztak a mentésével – sikertelenül. Aztán váratlanul a kis csapat segítségére érkezett egy speciális mentő, aki történetesen éppen azon a környéken töltötte szabadidejét. A szakember úgy vélte, ha tizenöt percen belül sikerül kihúzniuk Carlyt, akkor még van esély az újraélesztésére. Végül azonban összesen háromnegyed óra elteltével tudták ismét felszínre hozni a lányt, és az újraélesztés is csak a kórházba érve sikerült. Ezt követően Carly két és fél hónapot töltött a kórházban. Nemrégiben azonban osztályelsőként érettségizett le – arra viszont a mai napig sem emlékszik, hogy valójában mi történt vele aznap.



Életadó helyfoglalás



Deborah White pár éve májátültetésen esett át. Mivel szervezete nem akarta befogadni az új májat, az orvosok erős gyógyszerekkel kezdték kezelni – az orvosságok viszont tönkretették a veséjét. Így tehát végül egy új vesét kellett keresni a számára, hogy időt nyerjenek az újabb májátültetéshez. 

Donornak Deborah nővére ajánlkozott. Egy kivételével valamennyi vizsgálatot elvégezték rajta, a műtéthez azonban Janetnek New Orleansba kellett repülnie a húgához. Az összes járat foglalt volt, végül az utolsón mégis sikerült találni egyetlen helyet. Janet jegye egy Allan Van Meader nev? férfi mellé szólt. A közelgő műtétre készülve éppen egy orvosi könyvbe mélyedt, amikor a férfi megszólította: "Ön orvos?" Válaszul Janet elmesélte, hogy éppen a húgát készül meglátogatni, aki vesére vár. "Nos, én pedig éppen a kórházból jövök az unokaöcsémtől, aki agyhalál állapotában van" – válaszolta Meader, akinek családja úgy döntött, hogy lekapcsoltatja Michaelt az őt életben tartó gépről.

"Azt mondtam, mit szólna ahhoz, ha Michael veséjét odaadnánk a húgának. Úgy nézett rám, mintha nem lennék az eszemnél" – emlékezik vissza Meader. "Megköszöntem neki. Azt mondtam, hogy ez igazán szép gondolat, de nem hiszem, hogy kivitelezhető lenne – mondta Janet. – Ő azonban ragaszkodott hozzá". 

Meader nyugtalan lett, ezért már a repülőgépről felhívták a kórházat, ahol kiderítették, hogy Deborah és Michael vércsoportja megegyezik, és a műtét lehetséges. Aztán felhívták a másik kórházat is, ahol Michael feküdt. "A nővér azt mondta, hogy sajnálja, de már késő. Az unokaöcsémet épp akkor kapcsolták le a gépről. »Nem, nincs késő – mondtam neki. – Próbálja csak meg.« A nővér lecsapta a kagylót. Később kiderült, hogy azonnal lerohant Michael szobájába. Ha öt perccel később érkezik, már valóban késő lett volna" – mondta Meader. 

A problémák azonban tovább folytatódtak. A vesét azonnal New Orleansba kellett szállítani. Az oda tartó kereskedelmi járat azonban nem volt hajlandó tizenöt percet várni az értékes szállítmányra. "Pedig annyira bizakodtunk. Tele voltunk reménnyel. Az egész család ezért imádkozott. Aztán egyszer csak úgy tűnik, mégsem sikerül. Ekkor azonban hirtelen egy névtelen jótevő kibérelt egy gépet, amivel végül New Orleansba hozták a vesét." 

"A nővérem később azt mondta, úgy érezte, hogy amit Meader mond, az Isten válasza" – mondja Deborah.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek