hetilap

Ifj. Orbán Győző (jobbra) és Tihanyi Péter. A bányában sétálnak Fotó: Somorjai László

– Hogyan élte meg a bátyja miniszterelnökségét, s hogyan, amikor veszített? Mennyire változtatta ez meg a család hétköznapjait? 

– Az egészen szélsőséges dolgokat is egészen jól viseltük. Ennek volt jó és rossz oldala is. Ahogy a bátyám kezd idősödni egyre inkább kezdünk egymásra hasonlítani. Egészen vad rosszindulatot én a négy év alatt nem tapasztaltam. A következő két élményem volt a legrosszabb a négy év alatt. Egyszer egy falun mentem keresztül és egy rendőr megállított. Hetvenhattal mentem – azt mondja feljelent. Mondtam neki, hogy egy kilométerrel léptem túl, adjon egy csekket befizetem a büntetést, azon már nem múlik. Azt mondta nem, feljelent. A rendőrségre büszkén, a papírt lobogtatva ment be: nézzétek kit fogtam meg. A következő az volt, hogy én egy száz négyzetméteres panellakásban lakom Fehérváron, ahol a lépcsőházban egy lakó részegen belém kötött. "El tudja képzelni mennyien utálják magukat itt a házban meg a városban?" Ennyi. Persze mocskolódó levelek jöttek, sőt azok jönnek most is rendszeresen. De jöttek a másik oldalról is hálálkodó, köszönő levelek. Ha megátlagoljuk őket, nullára jön ki. 

– Ki a címzettje ezeknek a leveleknek?

– Többnyire az anyáméknak írják, de van, amikor csak bélyeg nélkül bedobják a ládánkba. A papír mindent elbír, persze Viktort nem terheljük ezekkel. Egyik ember így gondolkodik, a másik úgy, nincs ezzel semmi baj, nem kötelező mindenkinek mindenkit elfogadni. A Viktort pocskondiázó levelek édesanyámat zavarták leginkább, mert azért csak ő az elsőszülött fiú. Nem mondom, hogy én második gyerekként roszszabb helyzetbe kerültem, de az elsőszülött az elsőszülött. Nekem is van három gyermekem, a legkisebb hét hónapos, én is tudom mi az, hogy elsőszülött. Visszatérve, sok ember örül, mikor bemutatkozom, hogy a miniszterelnök öccsével találkozik. Pedig nem vagyunk mi világra szóló csodák. Hát a bátyám kicsit félresikerült, mert hogy több esze van, mint nekünk. 

– Azért magát, magukat – most már másodszor beszélgetünk hosszabban – kifejezetten okos, ügyes embereknek ismertem meg. Nem gondolnám, hogy félteni kell a családot. 

– Csak azt akartam mondani, hogy nincs semmi baj azzal, hogy a bátyám lényegesen okosabb, mint én, mert nekem viszont sokkal több eszem van, mert hogy nem foglalkozom politikával. Ha az egész családunkat nézem, nagy szerencse, hogy mindenki nagyon szereti, amit csinál, és meg is tud élni belőle. 

– Édesanyjuk mivel foglalkozik? 

– Gyógypedagógus, de már nyugdíjas. Világéletében mindig ilyen néptanító lelkület? asszony volt. Volt egy olyan kislány képzelje el, aki három és fél évig nem szólalt meg, aztán az anyám elkezdett foglalkozni vele, és szóra bírta. Az Arany János Kisegítő Iskolában tanított Fehérváron. Rendszeresen eljárt családlátogatásra a városszéli cigánygyerekekhez. Sokszor nem mert egyedül elmenni, és apám kellett hogy kísérje. 

– Az édesapja erre hajlandó volt?

– Őt nehezen lehet befolyásolni, de mikor anyám azt mondta, hogy el kell mennem, mert a romákat meg kell tanítani írni és olvasni, akkor nem volt apelláta. Érdekes, a bátyám is így gondolkodik az állam dolgairól. Kevesen vannak, akik mikor elkezdenek valamit, látják a végcélt, sőt az eredményt is, és ennek szellemében kezdenek dolgozni. Viktort most sem érdekli nagyon, hogy mit írnak vagy mit mondanak róla.

– Mikor a bátyja hazajön gyakran politizálnak? 

– Most is ha hazajön, akkor ő nekem a testvérem, a szülőimnek meg a kisfia. Ugyanúgy meggyomrozott, ugyanúgy kötözködtünk egymással, mintha nem lett volna miniszterelnök. 

– Azért ha öklözniük kellene egymással, gondolom, ő alulmaradna.

– Szívós ellenfél ma is, még jó a felépítése, de birkózásban alulmaradna. Ha utcai harcba kezdenénk, akkor már nem biztos. 

– Ha együtt vannak a bányáról vagy a malacról, amit karácsonykor levágnak, szoktak beszélgetni?

– Nem nagyon érdekli őt a bánya, malacunk meg hál\' Istennek nincsen.

Nézze, ha valaki tényleg odaadóan csinálja a munkáját, mint anyám a pedagógiát, mint a bátyám a miniszterelnökséget, vagy mint atyám a bányászatot, akkor ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember esze kicsit el van borulva. Szóval az én testvérem négy év alatt nyolcat kopott az biztos, de lehet, hogy többet. Nincs sok év különbség köztünk, de máris idősebbnek látszik. Kopik az ember. Tudja, ha itt a kő két napig nem potyog, az nem olyan nagy tragédia. De a miniszterelnöki gond, ahol tízmillió ember sorsa múlik egy-egy döntésen, ott az embernek mindig kell produkálni. 

– Mikor találkoztak utoljára? 

– Mióta a bátyám nem miniszterelnök egyszer találkoztam vele, a környéken utazott, és bejött hozzánk egy fél órára. Éppen fodrásznál voltam, hívott az öcsém, hogy jöjjek, mert itt a Viktor. Mondtam neki, várjon, mindjárt megyek. Még egy negyed órát tudtunk beszélgetni. 

– Sírdogáltak egy kicsit egymás vállán?

– Nem olyan fajta a mi családunk, nehezen elpusztítható, életképes fajta. Meglátjuk, az unokákban ebből az anyai vérből mennyi marad.

A mi családunk olyan, ha történik valami gikszer, pláne rajtunk kívülálló okok miatt, nem esünk depresszióba, nem kezdünk el sírdogálni, hanem azt mondjuk, hogy jó, ennyi volt, de most nézzük meg, mit tudunk holnaptól csinálni. És innentől kezdve mintha mi sem történt volna, ebbe az új irányba indulunk tovább. Persze ez kudarc, akárhogyan nézzük. Mindenki azt hitte az első forduló után is, hogy sírva fakadnak és hazamennek a legények. De nem ez történt. Kérdeztem tőle, mit fog most csinálni, azt mondta teszi a dolgát, úgy, mint eddig.

– Volt konkrét anyagi, gazdasági hasznuk abból, hogy a család egyik tagja miniszterelnök volt?

– Nézze, évekig ment a hercehurca, hogy az Orbán-bányából szállítanak-e az útépítéshez, vagy sem. Most már lassan átnézték az MSZP-sek, és semmi kirívó dolgot nem találtak. Mi az autópálya-építéshez, sőt semmilyen állami beruházáshoz direktbe követ nem szállítottunk. Ez azt jelenti, hogy itt megy el mellettünk az M7-es – ami egy kőbánya életében egyszer történik meg –, és mi elszalasztottuk ezt a lehetőséget a bátyám kérésére. Ez anyagilag szerényen számolva is 260 millió mínuszt jelent. Én megértem, hogy amíg ő miniszterelnök, a családja állami beruházáshoz nem szállíthat, ez egy magasabb szempont, mint az enyém. Így aztán a bátyám hivatala sokba került nekünk. 

– Győző, én azt se állítom – hisz nem tudom –, amit a másik tábor mond, hogy a Fidesz-kormány, illetve a miniszterelnök több száz millió forintot nyomott közpénzből a családi bányákba, viszont azt is nehezen hinném, hogy Önöknek több száz millió forintos veszteség származott testvére miniszterelnökségéből. Ugye ezt nem mondja komolyan?

– Sajnos nagyon is komolyan mondom. Nem állt meg az élet itt a bányában, hogy a bátyám már nem miniszterelnök, sőt hatalmas nyomás ment le rólunk emberileg is, gazdaságilag is. Ma már nem köt az a kérés, hogy a miniszterelnök családja állami beruházásokhoz nem szállíthat. Most már oda szállítunk, ahova akarunk, ahova befogadják, és ahol kifizetik a termékünket, mindegy, hogy állami vagy nem. Ez a négyéves tilalom vagy inkább átok lement rólunk. Úgy gondolom, most, hogy megvolt a kormányváltás, kapunk egy hatalmas APEH-ellenőrzést, de ez nem gond. Az biztos, hogy direktbe nem követtünk el hibát. Most, ha majd ezek a vizsgálatok lezajlanak, és semmit nem találnak, kíváncsi leszek elfelejtik-e az Orbán-bányákat. Most mindenki belenézhet minden papírunkba, számlánkba, és ha valami nem tetszik, fel is jelenthet. Aztán kíváncsi vagyok, megjelenik-e majd az újságokban, hogy az Orbán-bányát megvizsgáltuk, de semmi szabálytalant nem találtunk. Ezek után nem lehet majd a rólunk szóló főcímmel az újságot eladni, mert remélem, lassan érdektelenné válunk. Most majd Medgyessy Péter is fogja érezni, hogy a miniszterelnöki bársonyszék a legkényelmetlenebb széke a parlamentnek. De ő erre nem gondolt. 

– Szerintem bőven gondolt. 

– Szerintem nem, mert ő demokráciában még nem volt miniszterelnök.

– De volt miniszterelnök-helyettes. 

– Akkor viszont nem volt demokrácia, szóval egyre akarok kilyukadni, akkor ütötték a rendőrök a testvéremet gumibottal, mikor ő 1988-ban miniszterelnök-helyettes volt. Ettől függetlenül nekem nem a baloldallal van a bajom, mert azt tapasztalom, hogy a bal-oldali érzelműek szociálisan érzékenyebbek, mint a másik oldalon állók. Sőt lehet, hogy én is szociálisan érzékenyebb vagyok, mint a jobboldalon levők. Tudja, azt sem értem, hogy ha valaki régóta olyan jó körülmények között él, mint a Medgyessy, aki ráadásul hatvanéves, miért vállal fel ekkora ny?göt? Hatvanéves korában akar történelmet csinálni? Látom a bátyámon keresztül, micsoda ny?g ez, ha a nyaka beleszakad, se tud tízmillió embernek jót tenni, tizenötnek meg pláne nem. Egy agilis negyvenéves ember az rendben van, az még tudja húzni az igát akár tizenkét évig is.

– Hadd mondjak mindenben ellent magának. A történelmi számvetés azt mutatja, hogy ha valaki sikeres karrier után esetleg kifejezetten gazdagon kerül vezető pozícióba, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valóban szolgálója lesz a nemzetének. Kiszolgálója és nem elnyomója. Tudniillik mindene megvan már neki is, családjának is. Azt mondja: ráadásul hatvanéves. Az ön édesapja hatvankét éves, és ahogy látom, és ahogy ön is beszél róla, ereje teljében levő férfi, bányatulajdonos, családapa és minden. Másnál akkor miért probléma a hatvan év?

– Egy egészséges hatvanéves ember nehezen viseli – az én apám is nehezen viselné –, hogy állandóan fejére olvassák a vélt vagy valós hibáit, és ezzel telne a munkaidejének és a munkaerejének a fele. Úgy látom, ebben nem fogunk egyetérteni, de nem probléma. 

– Tudja mit, hagyjuk a politikát. 

– Jó hagyjuk, viszont fogadok magával, hogy a következő útépítést a Strabag fogja megnyerni. Ha lesz közbeszerzés, ha nem. Ne is kérdezze, hogy miért, majd, ha már ő épít, és újra lejön hozzám, akkor majd elmondom magának. Halkan mondom, hogy a közbeszerzés egy nagy túró, ha azt akarom, hogy te nyerd meg, akkor olyan közbeszerzést írok, hogy azt csak te nyerhesd meg. 

– Édesapját éppen ezekben az órákban hallgatják ki, az ominózus fényképezőgép-rongálás ügyében. Mi történt tulajdonképpen?

– Én nem láttam az eseményeket, éppen hátul dolgoztam. De atyám egészen más történetet mondott el nekem, mint ami az újságokban megjelent. A független bíróság el fogja mondani, mi történt. 

– A bánya bejáratával szemben, a hegyoldalon az a gyönyör? parasztház – a szőlővel, gyümölcsössel, kerttel – idevalósi vagy budapesti ember nyaralója?

– Ugye hogy gyönyör?? Az enyém. 

– Higgye el, nem tudtam. Én is elfogadnám.

– Az egy régi présház volt, még nincs is teljesen kész. Hogy jó-e, vagy sem, hogy onnan is a bányát látom, az majd kiderül. Mindenesetre a port a szél akármelyik irányba viszi, oda nem jön. 

– Szereti a bort?

– Olyannyira nem, hogy egy kertész műveli a szőlőt is a termés fejében. De ha legközelebb lejön, megkínálom belőle. És a Strabagot is megbeszéljük.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek