Franka Tibor jobboldali újságíró, a "bayerizmus" előfutára, aki az elsők között beszélt nagy nyilvánosság előtt becsmérlően másokról. Például gülüszeműnek nevezte Aczél Endrét és Baló Györgyöt, a zsidóságról pedig úgy beszélt, hogy azoknak "csöpög az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak". Mocsárgáz Fotó: Archív
A mondat nyilván nem véletlenül került a filmbe, ki ne hallott volna ilyesféle, káromkodásnak is beillő szitkozódást itt, mifelénk. 1990 körül a kommunisták voltak mocskosak, amikor a bútorszállítók nem bírtak a ruhásszekrénnyel (megtörtént eset), aztán jöttek a mocskos fasiszták, s a filmben már hovatovább – kiszolgálva valami kelet-közép-európai össznépi igényt – minden politikus mocskos. Ide jutottunk volna? Ezt akartuk? Vagy éppen arra vágytunk, hogy bizonyos újságírói vitaműsoroknak álcázott őrületekben forgassák jó mélyen a mocskos szót? Ez lenne a demokrácia tizenkettedik évének hangneme? Ilyen nálunk a demokratikus stíl? Avagy mindez túlzás, és a demokratikus közbeszéd "nagyobbik részével" nincsen semmi baj?
A demokratikus nyelv és stílus Nyugat-Európában
Faludy György nemrégiben azt mondotta: a demokrácia legfontosabb jellemzője a bizalom. Bizalom embertársunkban, legyen az akármilyen politikai színezet? csoport tagja. Én hadd egészítsem ezt ki azzal: a bizalomnak meg kell lennie, meg kell mutatkoznia abban is, hogy az általunk használt nyelv nem elválaszt, hanem összeköt más emberekkel. Ha a beszélt nyelvben hiányzik ez a bizalom, ha nem hisszük el, hogy ellenfeleink is demokratikus nyelvet beszélnek, nem csak a bizalom van oda, de a demokrácia lényege is.
Nyugat-Európát nem pusztán az évszázadok alatt kijegecesedett intézményei teszik mintává a mi számunkra, hanem az is, hogy polgárai "egy nyelvet" beszélnek. A demokratikus nyelv integrálja a politikai közösséget, sőt a demokratikus nyelvhasználat hozza létre a politikai közösséget. Erre a politikai közösségre pedig (akárki akármit is papol a nyugati demokráciák mérték nélküli individualizálódásáról) módfelett szükségük van a nyugati rendszereknek, mégpedig azért, mert ebben a politikai közösségben (és csakis ebben) testesül meg a demokrácia erkölcsi mibenléte. Ha nincs közös nyelv, nincs közösség, nincs norma, nincs bizalom és végső soron az intézmények csak külsődlegesen működnek.
Nyelvi- és politikai- közösség-hiány Magyarországon
Anélkül, hogy hosszas történeti fejtegetésekbe bocsátkoznánk, annyit meg kell állapítanunk, hogy erős erkölcsi alapokon álló, egy nyelvet beszélő politikai közösség talán soha nem létezett az elmúlt másfélszáz évben. Ideológiai kurzusok váltogatták egymást, politikai és alkotmányos kényszerek határozták meg a politikai elitek magatartását, amely kurzusokban megveszekedett következetességgel tenyésztek a – Bibó szavaival – "hamis realisták" és "túlfeszült lényeglátók". De ez a két embercsoport nem pusztán csak politikailag, parlamentileg állott szemben egymással, de társadalmilag, kulturálisan és emberileg is. Szokás azt mondani: valamiféle népi-urbánus ellentétről van szó, amely mindmáig elhúzódik, s amelyben az egyik pólus (a népi) retrográd, a másik (az urbánus) ellenben progresszív. Jó lenne, ha igaz lenne. De inkább Szilágyi Ákossal értek egyet, aki egy írásában azt mondta: a népi és az urbánus "együtt kelet-közép-európai fenomén".
S valóban. Ez a hasadás azért végtelenül baljós – ámbár úgy tetszik meghaladhatatlan –, mert fennállása idején képtelenség közös nyelvre, ezáltal bizalomra, s ebből következőleg erkölcsi alapokon álló, szilárd politikai közösségre szert tennie a demokráciának. A folyamat nálunk éppen a nyelvek sokfélesége irányában hat, ami persze elvontan nem lenne baj, de ezek a nyelvek nem összegződnek egy mindenki által elfogadott és beszélt demokratikus nyelvben, ellenkezőleg. Kiiktatni kívánják egymást. Be akarják bizonyítani a másikról, hogy nem demokrata, s nem pusztán ellenfél, de ellenség is. Magyarországon történeti örökség az ellenség nyelvével viaskodni.
Ennek az örökségnek talán a legképtelenebb eleme az, hogy a parlamentáris ellenzék a nyelv szférájában maga is ellenség. Döbbenetes, mennyire nem változik a helyzet a század elejéhez vagy a múlt század végéhez képest: a parlamentekben akkor sem a politikai közösség és annak nyelvi kultúrája konstituálódott, hanem a nyelvek és politikai kultúrák elhatárolódása és elkülönülése. Olyan politikai szerkezeteket örökítettek tovább a magyar politikai elitek, amelyekben a szembenálló felek mindegyike vesztesnek érzi magát, nem csak a tartósan ellenzékben lévők, de azok is, akik kormányoznak. Senki nem elégedett a számára biztosított lehetőségekkel, és mindenki a másikat hibáztatja a fejlődés "zsákutcáiért".
Mai politikai nyelv és hangnem
A rendszerváltás után sokáig fel sem tűnt, mennyire lényeges a demokrácia nyelvi kultúrája. Egyfelől a rendszerváltó politikai elitek túlságosan el voltak foglalva a régi rendszer nyelvi és politikai megbélyegzésével, másfelől túlságosan is azt gondolták, hogy a demokrácia pusztán jogintézmények bevezetését jelenti. Kevéssé törődtek azzal, hogy a demokrácia demokratikus mentalitást és hangnemet is feltételez, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint a Számvevőszék vagy éppen a parlament működtetését!
A politikai hangnem azonban ahelyett, hogy javult, cizellálódott volna, inkább még romlott is az elmúlt években. Ma már ott tartunk, hogy a mocskos szó nem pusztán a magánbeszélgetések közkedvelt kifejezése, hanem a nyilvánosságba is bekerült, s ez még akkor is döbbenetes, ha tudjuk, hogy azt a tévéműsort, amelyben a legtöbbször elhangzottak az ilyen és ehhez hasonló kifejezések, meg kívánják szüntetni.
A közbeszéd gyászos leromlása azonban – s nyilván lesz, aki másként gondolja – nem a szélsőjobb előretörésével függ össze, hanem azzal, hogy Magyarországon a mérsékelt középerőknek nem sikerült végrehajtaniuk egy közmegegyezéses nyelvi rendszerváltást. Tizenkét év alatt nem sikerült elérni azt, hogy Magyarországon létrejöjjön egy morális politikai közösség, amely megközelítően ugyanazt érti közösségen, államon, társadalmon és jövőn. Természetesen minden korszaknak megvannak a maga kísérletei arra, hogy a közös nyelvet helyettesítse. Megítélésem szerint a nemzet fogalma csak abban az esetben lehetne az egész közösséget integráló erő, ha ez a fogalom és a mögötte lévő tartalmak nem hordoznának kizáró mozzanatokat. Mindaddig, amíg bizonyos társadalmi csoportok számára a nemzet fogalma valamivel szemben fogalmazódik meg, nem várható, hogy e fogalom segítségével sikerül betölteni a hatalmas űrt, amely a közös nyelv hiányából fakad.
Mert van egy nagy különbség a nyugati és a magyar helyzet között. Ott a közös nyelvhasználat évszázadok alatt, ha tetszik, alulról fejlődött ki. Nálunk ellenben (örök felzárkózó ország vagyunk) mindig felülről próbálták megmondani, hogyan és miként kell gondolkodnia önmagáról a társadalomnak. És van még egy nagyon súlyos hagyományunk. Széles rétegek maradtak ki mindig abból a lehetőségből, hogy őket valaki kormányzati szinten képviselje. A kormányra kerülés korlátozottsága olyan hihetetlen nyelvi gyúanyagot is jelent, amivel minden demokráciában számolni kell.
Ne legyenek illúzióink! A politikai elit meglehetősen szűkös szerepek között mozog. A politikai pártoktól viszonylag független közvélemény lehetne az az erő, amely a demokratikus hangnem ügyében talán a legtöbbet tehetné. Azzal, hogy diszkvalifikálja azokat az erőket, amelyek a leginkább ártalmasak egy bizalomteli politikai közösség kialakulása szempontjából. Semmi kétség, Magyarország rövidesen tagja lesz az Európai Uniónak, de az is bizonyos, hogy ettől belső problémáink nem oldódnak meg. A fejlett Nyugathoz való felzárkózás nem pusztán gazdasági mérőszámok teljesítésén múlik, hanem azon is, hogy népiek és urbánusok együtt képesek-e átlépni a Rubicont.
(A szerző az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársa)
2001. 11. 30. (V/48)
