Nyilasgyűlés Budapesten. A szélsőjobb középre húzódna Fotó:
Maklári Péter
Apám mondta – ez is mottó érték?: minden hazugság a benne lévő igazságszilánkokból
él. A populizmus meglovagolja a globalizációs folyamat veszteseinek jogos elégedetlenségét,
a szolidaritás hősét játssza, és bebizonyítja, hogy minden baj okai az idegenek.
(Igazságszilánk: a nyomorúság elől menekülő olcsó, igénytelen, idegen munkaerő
minden ország számára probléma.) Délelőtt tömeggyűlésen ordítva uszít az
idegenek ellen, a délutáni sajtótájékoztatón szemforgatóan azt állítja (hazudja
bele a pofánkba): "én ilyet nem mondtam". Ehhez az arcátlansághoz nincs szokva az
európai humanizálódott stílus, csak döbbenten kapkod a polgár lélegzet után. Más.
Délelőtt azt harsogják, revízió alá kell vonni a trianoni békediktátumot. NEM,
NEM, SOHA! A délutáni sajtótájékoztatón pókerarccal: mi ilyent nem mondtunk. A
trianoni békeszerződés különben sem hatályos, ezt a már a történelemtudományra
tartozó szerződést felülvizsgálni nem külpolitikai, hanem tudományos-etikai
gesztus. Ja, hogy hatályban van ezzel szemben a párizsi, 1947-es békeszerződés, mely
azonos a trianonival? Mi nem erről beszéltünk. Arról sem, hogy a körülöttünk élő,
1918-ig általunk elnyomott népek ilyenkor idegesen a géppisztolyukhoz kapnak, és kiabálni
kezdenek, hogy újraéledt az uszító magyar irredentizmus és soviniszta nacionalizmus
(rövidebben: nácizmus).
A populizmus fűt-fát ígér az elnyomorodó tömegeknek, és elfelejti betartani, ha számon
kérik, lehazudja: a kimondott szó devalválásán alapuló IDE-ODA, IGEN-NEM, MONDTAM
IS-NEM IS koreográfia a populizmus píárja, taktikája. A populizmus naponta sérti meg
az alkotmányos jogokat, a végrehajtói, törvényhozói és jogalkalmazási ágak között
egyre sűr?bb az átjárás, öszszejátszás, összefonódás, amit a populista
politikus szemrebbenés nélkül letagad, és teljes mellszélességgel áll ki a
demokratikus jogállam mellett, ha nyilatkozatra kerül a sor. Mereven néz a kamerába,
és szemrebbenés nélkül hazudik.
S mire jó ez a rossz? Arra, hogy a Haider kormánytényezővé válása nyomán elinduló
tiltakozáshullám, (a már egyesült) Európa tiltakozása, elszigetelési kísérletei rádöbbentettek,
hogy a populizmus nálunk 1998 óta kormánytényező. Az extrémizmus, a jobboldali neonáci
radikális szélsőség kívül rekedt a hatalmon. Egyelőre. De ha a MIÉP bekerül a
kormányba, amire van kilátás, már nem radikális-szélsőséges lesz, hanem félig
szalonképes populista.
A jobboldali-populista koalíció, most, a két választás között félidőben, azt
akarja elhitetni, hogy balról fogja előzni önmagát. Kíváncsian várom a szürreális
bravúrt.
Előrebocsátom, nehogy később valaki a szememre vesse: elfogult vagyok. Engem
becsaptak, átvertek, nekem hazudtak, és ezt nem tudom elfelejteni. És félek, és
vallom, és hirdetem, és az olvasóimat is meg akarom győzni róla: jobb félni, mint
megijedni. Engem egyszer már becsaptak, nem akarom, hogy még egyszer becsapjanak. Az
ország népét is becsapták. Nem akarom, hogy az ország népét még egyszer becsapják.
Noha a baloldal publicistái, olykor politikusai is arról akarnak meggyőzni, hogy a
ciklus félidejére való tekintettel a koalíció most más hangokat penget (szirénhangokat);
fölismerte a szegénység árát, tudja, hogy a szegénység senkinek sem jó (a
gazdagoknak sem), gondolatban ott tart már, ahol a fejlett Nyugat, és komolyan föl
akarja számolni a szegénységet.
Ellenzéki személyiségek reménykedve figyelmeztetnek, nehogy most végzetes gyanakvásunkban
megakadályozzuk, hogy a kormány végre fölemelje a népet a nyomor mocsarából. Sajnálom,
én nem hiszek a koalíciónak, nem hiszem el, hogy ezek megértették, mi a szegénység
ára, mert ezek egyszer meggazdagodtak, ezek jól érzik magukat gazdagnak, jól érzik
magukat a többi gazdag között, soha többé nem akarnak szegények lenni, és nem fáj
a szívük azokért, akik lemaradtak. Ennyi – és nem több.
(Inkább segít a kutya szőre a teríthető betegen, semhogy magát miértünk
törje, ki sorsunktól idegen.)
Bölcs ember hihet-e annak, aki százszor átverte? Aki százszor hazudott? Miért gondolnánk,
hogy százegyedszerre igazat mond? Én igazán híres balfácán vagyok. Azt mondják –
nem az ellenségeim, azok, akik szeretnek –, hogy engem háromszor kell fenékbe rúgni
ahhoz, hogy egyszer észrevegyem. Így igaz. Sajnos. De ezeknek még én sem hiszek.
Illetve inkább: már nem. Már nem tudok hinni, eljátszották előttem minden hitelüket.
Egy hetilap újra és újra fölteszi a kérdést: tudjuk, kicsoda "Joszip Tot"?
Kicsoda "Kaya Ibrahim"? Vagy Simicska úr és Schlecht úr csak hazudtak? Volt-e egyáltalán
"megfigyelés", vagy Orbán Viktor is csak hazudott? Hol vannak az ingyenes autópályák?
Egyáltalán: az új autópályák? A mérsékelt adók? Az ingyenes fölső oktatás (nem
tandíjat kell fizetni, de a tanulás költségei más címen sokszorosára nőttek; a fölső
oktatás minden, csak nem ingyenes!)?
Emeljük ki csak az egészségügyet, mert ott naponta emberéletek tucatja a tét. Négyszáz
százalékos béremelést ígértek az egészségügynek. Kissé hihetetlenül hangzott,
de amikor egy kórházi főorvos barátom (ma 62 éves), országos hír? endoszkópus,
havi negyvenötöt vitt haza nettó, akkor a négyszáz százalék: havi százhatvanezer
forint nettó, nem olyan sok. Úgyhogy bedőltem. Lehetséges, gondoltam
Ehhez képest minimum 30-40 százalékot vontak el évente az egészségügytől, ha mással
nem, az inflációval és az infláció tudatos alultervezésével. Az elvonás következtében
a magyar kórházak fölszereltsége, orvosi műszerparkja, szerszámkészlete, gyógyszer-
és orvosi segédeszköz ellátottsága a kritikus pont alá zuhant. A műtő fölszereltségétől
a vécék állapotáig minden balkáni színvonalon van. Csak az emberi tényező képes a
betegekért (ha úgy tetszik: az egészségért) megharcolni ezzel a mérhetetlenül elöregedett,
elavult, de még elavultnak is hiányos technikai fölszereltséggel. Hihetetlen megbecsülés
járna az egészségügyben dolgozóknak hősies helytállásukért, ezzel szemben köztudott,
hogy éppen az egészségügyi dolgozók bérezése emberalatti, gyalázatos.
Itt emlékeztetek rá újra: az ígéret úgy szólt: 400 százalék! Becsaptak, átvertek?
De még mennyire! Orvosok és nővérek egybehangzóan állítják: vészhelyzet van (nem
lesz – van!), műtősök, laboránsok, altatóorvosok, röntgenorvosok száma sokszor
nem haladja meg azt a létszámot, amivel sztrájk esetén a minimális ellátást volna kötelező
biztosítani. Az egészségügyből, akár egy (éh)halál-táborból, mindenki menekül,
az utánpótlás megszűnőben: egészségügyi szakközépiskolákba alig van jelentkező.
(Van krumplink és van kanalunk, piszokban élünk s meghalunk
)
Ehhez jönnek a benzinárak. Higygyem el a kormány jó szándékát, amikor a Mol üzletpolitikáját
kárhoztatja? (Az adóhányadból nem enged egy fillért sem!) A Mol vezérigazgatója nem
az ő emberük? Azoknak higgyek, akik átlátszó ravaszsággal akkor kezdték el kifogásolni
a benzinárakat, amikor az árak már valószínűleg tetéztek, és majd azt akarják
beadni nekem, hogy a kormány közbelépése állította le a drasztikus áremeléseket?
Pedig van pénz, tudjuk, nem a kormány képviselőitől; a független közgazdászoktól.
Négy éve meredeken emelkedik a GDP, és semmiféle komoly beruházásra sem költött
eddig a kormány (metró, nemzeti színház, autópálya, adóreform, béremelés, folyók
szabályozása stb.). Az inflációt következetesen alultervezik, s ha félévkor
kijelentik, hogy oppá, kicsit elszámoltuk magunkat, azt már csak a negyedik negyedévre
lehet korrigálni, ami az első kilenc hónapban bejött, az mind a költségvetés tartaléka,
mellyel nem tartozik elszámolni a parlamentnek, mert nincs is parlament. Az egészpályás
letámadásról kiderült, hogy csak eufemizmus; voltaképp az egész pálya megszüntetését
jelenti, a kormánycsapat kapuját elszállították, gólt lőni már csak az ellenzék
kapujába lehet, és a bajnoksági mérkőzéseket különben se hetenként, hanem háromhetenként
tartják, s akkor sem közvetíti a tévé, így a mérkőzés eredményéről sem tudhat
senki semmi biztosat.
Ez a koalíció, ha akar, sem tud balról előzni. Ahogy a sas nem tud úszni, a cápa nem
tud repülni, hiába fogadkozik; ez a csapat nem képes soha igazi empátiára, se
szolidaritásra, csak populista demagógiára.
Azt mondja egy ellenzéki személyiség: "Ha a jelenlegi kormány kétéves vétkes
cinkosság után valóban tenni akar a legszegényebb rétegekért, akkor hiba lenne
ellenzéki oldalról ezért hibáztatni." Én nem vagyok ellenzéki oldal, még csak párttag
sem vagyok, nem is voltam soha, egyszer? szociális érzékenység? polgár vagyok, aki
nem felejtette el, honnan jött (lakatosként kezdtem az életemet). De esküszöm, hogy
ha valóban tenni akar a kormány valamit, én nem fogom hibáztatni.
Csak (1) nem hiszek a kormánynak. (2) Ha hinnék is, föltenném a kérdést, hogy a mai
ellenzék nem tudna-e (mert talán komolyan akarna is) sokkal, de sokkal többet tenni a
szegénység ellen, ha cselekvő pozícióba kerülne?
(a szerző író, újságíró)
2000. 06. 24. (IV/26)
