Orosz vörössipkások Fotó: Vlaszty
A 715,3 méter magas, a helybéliek által egyszerűen tévétoronyként ismert
objektum elfoglalása már régen tervbe volt véve. A hegyvidéki hadműveletek során örök
érvény? elv, hogy aki magasabban van, az az erősebb. Ez a hegy pedig a ráépült tévéadóval
uralta az egész novolakszki körzetet.
A feladatot, ami abból állt, hogy a csecsen harcosokat kijátszva és a hátuk mögé
kerülve elfoglalják a magaslatot, majd kitartsanak, míg jön az erősítés, a csapat
ragyogóan teljesítette. Éjjel, gyakorlatilag az ellenfél orra előtt csöndben átsurranva
elfoglalták a tornyot, és felkészültek a védekezésre. El lehet képzelni a csecsenek
megrökönyödését, amikor másnap reggel észrevették, hogy nemcsak a hátuk mögé
kaptak egy ellenséget, hanem még a fejük fölé is. Tettek ugyan néhány kísérletet
a torony visszaszerzésére, de támadásukat könnyűszerrel visszaverték a magaslatról.
Akkor azonban valami szokatlan vette kezdetét. Először is a szövetségi hadtestek vezérkari
stábja kiadta a parancsot az azonnali visszavonulásra. De hogyan? Ugyanúgy, ahogy
behatoltak. Csakhogy minden felderítő iskolában úgy tanították, hogy soha nem szabad
visszatérni ugyanazon az úton, amin bejutottál az ellenség háta mögé, mert nagy az
esély a csapdába kerülésre. Úgy látszik, nem minden vezető végezte el a tisztiképzőt.
Aztán a csecseneknek sikerült ráhangolódniuk arra a hullámhosszra, amelyen folyt a
kommunikáció, és valami fal névvel takarózva kérték az orosz csapat koordinátáit.
Az orosz csapat hallgatott
Akkor az ismeretlenek a vezérkari stábhoz fordultak az
adatokért. A stáb közölte azokat...
Hogy miért volt szüksége a csecseneknek a pontos koordinátákra, csak találgatni
lehet. Igen rövid időn belül orosz felségjel? SZU–25-ös katonai repülőgépek tűntek
föl, és leadtak egy-egy sorozatot a tévétoronyban lévő társaikra. A felderítő
osztag parancsnoka többször próbálta megkérni a vezérkari stábot, hogy menekítsék
ki őket a hirtelen feleslegessé vált tévétoronyból – hiába. A stábtól az a
parancs érkezett, hogy eresszenek füstjelzéseket és várjanak. Vártak. Addig vártak,
míg újabb harci helikopterek jöttek, és a tévétoronyra és környékére rakéták
kezdtek záporozni. Már az első "eresztésben" hét ember lelte halálát. Kétségbeesett
ordításukra az éterben
– "Mit csináltok? A mieinket lövitek!" – válaszul megkérték őket, hogy
pontosítsák koordinátáikat. Pontosították, ezután a harci gépek most már egészen
alacsonyra ereszkedve adták le a sorozatokat. A helikopterekre nem érkezett egyetlen válaszlövés
sem: a felderítősök nem lőnek a sajátjaikra.
A végeredmény az lett, hogy gyakorlatilag kilőtték őket a magaslatról. Kénytelenek
voltak a "zöldbe" menekülni, le a fák közé
, ahol már vártak rájuk.
A fiúk küzdöttek. Úgy küzdöttek, mint akik tudják, ez az utolsó csata. Az erdő
hemzsegett a csecsen harcosoktól. Az oroszok csapatát szétmorzsolták és megsemmisítették.
Talán először a felderítősök történetében, de nem tudták magukkal vinni a
halottakat és a sebesülteket. Jurij Jásin, a parancsnok, összeszedte akit még tudott
a csapatból, hogy át tudjanak törni. Négy embernek sikerült
Később még egy-egy
ember átjutott, a szomorú végeredmény: nyolcvan emberből 37 halott, 19 sebesült, a többiek
eltűntek. Később a hegy környékén megtalálták néhány orosz katona meggyalázott
holttestét. Valószínűleg a sebesültekkel bántak így el – a csecsenek nem ejtik túszul
a felderítőket...
Miért kellett meghalni ezeknek a srácoknak? Árulás történt, vagy a csecsenek egy
szuperakcióval megtévesztették volna az orosz repülősöket? A választ a Katonai Főügyészségtől
várják, amely most vizsgálja az ügyet. Jásin, a sebesült parancsnok csak egyre tud
gondolni. Már mentünk el, mikor ő még mindig egyre csak azt ismételgette: "elárultak
minket
elárultak minket
" – amíg el nem vesztette az eszméletét.
(fordította Laudancsek Katalin)
1999. 10. 22. (III/42)
