Vidám barakk maradunk

A Fidesz-kormány egy traumatológia; megoperálja a vérző sebesültet, csak az a baj,
hogy nem került elé a beteg. Félő, hogy viszszajutunk a kádári békeidőbe
Fotó: MTI

– Kezdjük a beszélgetést a történet elején. Milyen mozgástérrel
rendelkezett Magyarország 1989-ben az "újvilág" startkövénél?

– Több pozitívummal indultunk el. A volt szocialista országok gazdasága közül
a legközelebb álltunk a nyugati típusú gazdasághoz, hiszen az 1968-as reform hatással
volt a folyamatokra. Előnyt jelentett az, hogy nálunk szinte nem voltak nemzetiségiek,
ugyanis azok az országok, amelyek nemzetiségekkel rendelkeztek, látjuk, hogy kivétel nélkül
hátrányosan jöttek ki a rendszerváltás évtizedéből. A harmadik, ami pozitív indítást
adott, hogy Magyarországnak létezett egy nagyon lényeges nyugati védőügyvédje, patrónusa,
Németország – Kohl kancellár személyében. Ez öszszefüggött egyrészt a határnyitással,
másrészt a nagyon szoros magyar–német gazdasági és politikai kapcsolattal, ami
tulajdonképpen már a kádárizmus időszakában kialakult. A szomszédos országoknak
nem volt ilyen jelleg? patrónusa. Az első időszakban liberalizáltuk az árakat és a
béreket, lehetővé tettük a privatizációt – a térségünkben mi vagyunk az
egyetlenek, akik ezt megcsinálták. Politikailag is végrehajtottuk az első generációs
feltételeket: létrejött a parlamentáris demokrácia. Dolgozik az Alkotmány- és a
Legfelsőbb Bíróság, szabadon működik a sajtó. Tehát felállítottuk az alapintézményeket.

– A negatívumok

– Negatívum, hogy amíg erős a hajlam a folyamatos reformálásra, nagy az
affinitás az intézményekhez való ragaszkodásra és konzervativizmusra. Tehát a Kádár-rendszer
bizonyos értelemben beleivódott napjaink politikai kultúrájába, és itt radikális
megoldásokat, igazán forradalmi változásokat ez a politikai erő nem tud vagy nem akar
végrehajtani. A politikai elit egyetlen alkalommal hajlandó igazán kemény döntések
meghozatalára, amikor már a szakadék szélén áll az ország. Ilyen volt az
Antall-kormány: a taxis-blokád után szánta el végre magát, hogy a Kupa-programmal
megpróbálja a mikrogazdaság stabilizációját végrehajtani. Ugyanígy a Horn-kormány
nem volt képes elvállalni a kemény lépést mindaddig, amíg nem jutottunk az államcsőd
szélére. A másik negatívum, hogy sem a társadalom, sem a politikai elit nem hajlandó
szembenézni a történelmi és az aktuális társadalmi problémákkal. Így nem szívesen
nézett szembe a saját szerepével a zsidókérdésben vagy 56-ban, azzal sem, hogyan kötött
kompromisszumot a Kádár-korszakban, és hogy ezek hova vezettek. Ebből fakad, hogy
nincsenek végiggondolva a nemzeti sérelmek: le vannak fojtva, majd hirtelen előtörnek.
Ilyen például a vajdasági autonómiával való előhozakodás. Ennek hangoztatása –
NATO-tagként – nyílt szembehelyezkedés az amerikai állásponttal. A Nyugat többször
is figyelmeztette Orbán Viktort, de eddig nem értett szót. De nem teremtettük meg a
politikai kultúrának az alapjait sem: a pártok a saját érdekeik mentén gondolkodnak.
Nem jellemezte parlamentáris gondolkodás sem Antall Józsefet, sem Horn Gyulát, és nem
jellemzi Orbán Viktort sem. Azt mondják: "Én vagyok és én leszek örökre." Az
alapelv: letiporni a másikat, mert nem tudja elképzelni, hogy váltás lesz. Szinte
lehet érezni a remegést a hatalmon lévők gyomrában, amikor 2-3 százalékkal lemegy a
tetszési indexük. Nem merik vállalni a kellemetlen döntések következményeit. Igaz
ugyan, hogy teljesítettük az első generációs feltételeket, de már hozzá kellett
volna fogni a második generációs kihívásokhoz.

– Fontos kérdés, hogy a nemzetközi elvárásoknak, illetve az adott mozgástérnek
mennyire tudtunk, tudunk megfelelni?

– Amit teljesítettünk – és ez nagyon fontos –, hogy bejutottunk a NATO-ba,
és tulajdonképpen eljutottunk az EU kapujához. Ez óriási, mondhatnám történelmi lépés.
Most az más kérdés, hogy miután az elmúlt két évben az EU lelassította a tárgyalásokat,
hogyan tudunk lépést tartani az elvárásokkal.

– Mi változott meg az EU-ban?

– Az egykori patrónus, Németország változott meg. Schröder kancellár színrelépése
óta más a kelet-európai országokhoz a viszonyulás. Az egyik lényeges változást az
euró bevezetése hozta, ugyanis a monetáris közösség nagyon szigorú feltételrendszert
szabott meg. Nem engedhetik meg maguknak, hogy engedményeket tegyenek. A másik ok a
finanszírozási kérdésekben keresendő. Németország "túlvállalta magát",
hiszen ő a legnagyobb befizető az EU kasszájába, támogatja az elmaradottabb EU-államokat,
és ne felejtsük el, Kelet-Németország felzárkózását is állja. Az utóbbi időben
a német választópolgárok számon kérték Kohlon mindezt, és tudni kell, hogy Schrödernek
már nincs ilyen elkötelezettsége. Kohl volt talán az egyetlen, akinek volt szimpátiája
a keleti blokkal, de Angliának, Franciaországnak vagy Spanyolországnak egyáltalán
nincsen. A németek változása nagyon jelentős a csatlakozással kapcsolatban, de
megkockáztatom, hogy ez Magyarországnak árt legkevésbé, mert itt vannak legnagyobb számban
német vállalatok, és a magyar export nagy része Németországba megy.

– Milyen feladatot ad az új szituáció?

– Végre kell hajtani a második generációs feladatainkat. Ki kell alakítani az
intézményi reformot, például létre kell hozni a regionális hálózatot a megyei önkormányzati
rendszerek helyett, mert nem tudjuk másként felvenni a támogatásokat. Folytatni kell
az autópálya-építést, az egészségügy reformját stb. Túl vagyunk a rendszerváltás
nyers gazdasági váltásán, amikor az emberek a megélhetésért folytatott küzdelemben
mindent előre helyeztek. Ezt a második generációs váltást most azért lehetne
megtenni, mert van az országnak tőketartaléka – abból is látszik, hogy van, mert be
tudták tenni a Postabankba. A rendszerváltás után most első ízben lehetne miből
finanszírozni ezeket a nagy változtatásokat, de mivel ezt jórészt elköltötték másra,
már nem tudják megcsinálni. Ha a ciklus elején nem csinálták meg, a hátralévő időben
már kicsi az esély, így tulajdonképpen elvesztettük ezt a ciklust. De az igazán nagy
probléma az, hogy a kormánynak nem volt elképzelése, hol kell operálni. Ők operálnának,
az egész Fidesz-kormány egy traumatológia: ha behozzák a vérző sebesültet, ő
megoperálja, csak nem került elé a vérző sebesült. Egy év után kiderült, hogy
egyetlen rendszerérték? reformban nem tudtak megállapodni és előrejutni, és ez baj.
Mert most olyan típusú válság elé nézünk, ami a 80-as évek végén volt: elkezd tőlünk
távolodni Európa. Tehát minden lépés, amit most nem teszünk meg, közelebb sodor
minket Szlovákiához, Romániához, azaz a lemaradókhoz. Persze továbbra is betölthetjük
azt a szerepünket, ami a Kádár-rendszerben volt, sőt büszkélkedhetünk is ezzel. Továbbra
is mi lehetünk a térségben a legvonzóbbak a külföldi befektetők előtt, és a
gazdasági mutatóink a legdinamikusabbak lehetnek a szomszédos országokhoz képest. De
itt már egyszer voltunk. Régen sem tévesztettek minket össze Ceausescuval vagy Erich
Honeckerrel. Sajnos visszajuthatunk abba a stádiumba, ahol a rendszerváltás előtt
voltunk, a kádári vidám barakkba. Érezni lehet az emberek néma könyörgését, hogy
ne legyen több nagy, megrázó változás, mintha visszasírnák a "kádári békeidőket".
Ha így megy tovább, 2002-ben jön Németh Miklós, és visszajutottunk a 89-es
miniszterelnökhöz, aki a Kádár-korszak csúcsa volt.

– Tehát megtorpant a modernizációs folyamat?

– Igen, de ez a megtorpanás már a Fidesz-kormány előtt megtörtént. Attól
tartok, hogy a Bokros-csomag után akkora volt a sokk, hogy nem merték tovább folytatni.
Most, amikor már mindenki lenyugodott, és az Auchanba járkálunk vásárolni, ki
szeretne hirtelen rádöbbenni, hogy ki kell fizetni az egészségügyi rendszer átalakulásának
költségeit? Politikusaink ezt halasztani fogják mindaddig, amíg valahogy működik a
rendszer. De egy ponton túl rá kell jönni, hogy tévedtek, és akkor jön Bokros Lajos
II.

– Ugorjunk egy nagyot. Milyen változások történtek mindeközben a világ
berendezkedésében?

– A világban alkalmi rend van, azonban – számomra – meglepő gyorsasággal újra
és újra átalakul. A két pólusú világrendszer összeomlása után 1997-ig multipoláris
volt a világ berendezkedése. Biztonsági, katonai és gazdasági szempontból területi
felelősök voltak: az USA mellett Európában az EU, Ázsiában Japán és Kína domináltak,
melyek többé kevésbé meghatározták a világ sorsának alakulását. Az ázsiai és
az orosz válság, valamint a koszovói háború azonban átalakították a világrendet.
A világ abszolút egypólusú domináns világhatalmi rendszerré vált, melynek vezetője
az USA lett. A regionális felelősök egy része ugyanis megbukott, kiderült, hogy a japánok
nem tudják koordinálni a regionális problémákat, Oroszország "eltűnt", Európa
pedig nem képes kezelni a területén lévő konfliktusokat. Szemmel láthatóan háttérbe
szorultak az 1945 utáni nemzetközi rendszer intézményei: az ENSZ, a Világbank, a
Valutaalap. Tulajdonképpen a Roosevelt–Churchill– Sztálin-féle békerendszer
recseg-ropog. Katonailag, biztonságpolitikai szempontból nem működőképesek, és
szakosított szervezetei, pénzügyi intézményei sem igazán állnak a helyzet magaslatán.
Az ázsiai pénzügyi válság idején kezdődött el a Valutaalap krízise, de akkor "csak"
szakmai problémák merültek fel, most viszont az orosz pénzmosási botrány az erkölcsi
alapját kezdi ki az intézménynek. Amerika most azt mondhatja a Valutaalapnak: "Ti nem
vagytok felkészülve, odaadtátok a pénzt egy csomó maffiózónak." És innen már
csak egy lépés: "És vajon nem loptatok?" Én nem tartom véletlennek ezeket az eseményeket.

– A Mozgástér és kényszerpálya cím? könyvében Ön úgy ír az USA-ról,
mint a Római Birodalomról. Miért?

– Nem csak én látom így, előttem már többen megfogalmazták ezt. Az USA ma több
tekintetben is úgy működik, mint korábban a Római Birodalom, ugyanis az egykor jól működő
nemzetközi közvetítő rendszerek szerepét átvette az amerikai külpolitika. Ha akkora
a konfliktus, az elnök személyesen megy el, ha kicsit kisebb, akkor a külügyminiszterét
küldi el, és intézkedik, és mozgásba hozzák a szervezeteket. Ne felejtsük el, hogy
a Római Birodalom békefenntartó rendszer is volt az akkori világban. A törzsek
odamentek a Római Birodalomhoz, és azt mondták: "Szerezz számunkra békét."
Megtette, de ez természetesen Róma békéje volt, a pax romana. Azt is lehet látni:
manapság nem a Valutaalap, hanem a Federal Reserve, az amerikai jegybank szerepét betöltő
intézmény döntéseire figyel a világ. Nem véletlen, hiszen Alan Greenspan döntése,
miszerint emelkednek vagy csökkennek a kamatok, közvetlen befolyással van a világ
gazdaságára. Tipikusan római politika az is, hogy a helyi konfliktusokat lokalizálják,
mindent megtesznek azért, hogy ott helyben minél gyorsabban rendeződjön a probléma,
nehogy világméretű válság törjön ki. Ez ugyanúgy érvényes gazdasági és
politikai területre egyaránt. Ez zajlik napjainkban Koszovóban, de említhetnénk
Boszniát, Közel-Keletet vagy akár Ciprust. Megvannak az intézmények, minden apró lépés
előre ki van dolgozva. De azt hiszem, ez a felállás is csak átmeneti, tartósan nem működtethető.
Valószínűleg előbb-utóbb ki fognak alakulni nemzetközi intézmények, csak nem
tudni, milyen konfliktus árán.